Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Kristina Mladenovic arca és a szubjektivitás

Tévénézőként nem rajongok a teniszért (nem vagyok oda a sportközvetítésekért), de néha követem a versenyeket, különösen akkor, ha nők játszanak, mégpedig egyéni mérkőzéseket. Hogy miért éppen a nők? Mert nők. Mert érdekesebbek, általában érzékenyebbek és kifejezőbbek, mint a férfiak. Számomra meg nincs izgalmasabb az emberi pszichológiánál. A meccsek nem elsősorban azért kötnek le, mert tudni szeretném, ki az eredményesebb – noha emberként nem kerülhetem el, hogy együtt érezzek egyik-másik versenyzővel –, hanem mert olyan embereket látok, akiket hajt valami belülről, akik győzni akarnak, akik örülnek, ha győznek, és búsongnak, ha veszítenek. Viszont a néhány nappal ezelőtti (február 4-i) szentpétervári WTA-torna döntője, amelyen a finomabb modorú, bájos Kristina Mladenovic és a darabos, szinte szenvtelen Petra Kvitova küzdött meg egymással, azért emlékezetes számomra, mert észrevettem valamit a nekem rokonszenvesebb Mladenovic arcán.

kristina

A hölgy kezdettől fogva lehangoltan, élettelenül játszott, még a könnyen elérhető labdák sem mozgatták meg. Mintha nem is érdekelte volna, hogy mi történik a pályán. Az ellenfél – akinek ilyen előny mellett nem sokat kellett tennie magáért – persze maga volt az életerő és az önbizalom. Hogyisne, hiszen élete egyik nagyszerű pillanatához – a győzelemhez – közeledett nagy sebességgel. Végül el is érte, amit akart. Méltán örülhet sikerének. Előttem most mégis a vesztes fél játék közben, a tévékamera által közelbe hozott arca jelenik meg. Ez az arc valami mély szomorúságról, aggodalomról, fájdalomról árulkodott. Nem hiszem, hogy a kudarccal való szembenézés idézte volna elő ezt az állapotot. Ki ne tudná, hogy a siker mulandó, hogy aki ma elemében van, holnap nem biztos, hogy ugyanúgy lesz. Már azelőtt történnie kellett valaminek, valami megrendítőnek, ami kérdésessé tette minden addigi dolog érvényességét. De az is lehet, hogy egyszerűen csak fáradt volt. Bárhogy is legyen, ott, akkor Kristina Mladenovic magányos volt, és emberibb, mint az olyanok, akik nem ismerik a magány, az egzisztenciális szorongás érzését, akik nem zökkennek néha önmagukba. Valójában nem is volt ott, csak a nézők képzelték oda, akik azért jöttek, hogy izgalmas játékot, és a végén győztest és vesztest lássanak. Egy kis időre kilépett a feltétlen sikerre, hatalomra, elismerésre, dicsőségre, boldogságra, sok pénzre áhítozók világából, abból a közegből, amely túlértékeli a versenyszellemet, amely csak a győztes-vesztes alternatívát ismeri, s amely egész architektúrájával az ember önelidegenedését generálja, minden feltételt megteremt ahhoz, hogy eltávolodjunk önmagunktól, elveszítsük önnön valónkat, a szubjektivitásunkat. Pedig szubjektivitás, bensőség, egyedüllét és önirónia, a lét paradoxonának egyéni átélése nélkül nincs emberi létezés, sem közösség, csak csordaszellem.  Kristina Mladenovic nem győzött Szentpéterváron, nem nyújtotta a várt teljesítményt, de az arca többet mondott nekem minden győzelemnél és elképzelhető „földi” dicsőségnél…

Blága L. József