Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Korhű korjelzések – avagy egy utolsó interjú vallomásai

MIKLÓS JÁNOS képzőművészt Bihar megyében sokan ismerték és tisztelték. Pár héttel ezelőtt bekövetkezett halála után érkezett szerkesztőségünk címére egy vele készült beszélgetés szövege, amelyet HEVESI MÓNÁR JÓZSEF rögzített. Ezt, a művész életútját, ars poeticáját bemutató önvallomást olvashatják részletekben közölve lapunkban.

korhu 1LEVAGNI

Miklós János tanár, festőművész, grafikus 1949. május 11-én született Biharpüspökiben. Egyetemi tanulmányait a Kolozsvári Ion Andronescu Képzőművészeti Főiskola rajz szakán végezte 1975-ben, 2004-ben a Nagyváradi Egyetem Képzőművészeti Szakának festészeti tagozatán másoddiplomázott. A festészet mellett pedagógusként hosszú éveken át tanította rajzra a belényesi diákokat, egy ideig a helyi általános iskola aligazgatói tisztségét is betöltötte. Festményei, grafikái Európa számos gyűjtőjénél megtalálhatók, de múzeumokban is fellelhető több alkotása. 2013-ban a Bihar megyei RMDSZ által alapított Zsisku János szórványdíjat Miklós János festőművész kapta meg.

I.

Önvallomás, a születéstől a művészetig

„Bár Biharpüspökiben születtem, Fekete-Körös-mentinek tekintem magam. Apám Biharpüspökiben volt vasutas-váltóőr. Apai nagyapám a Magyar Királyi Vasúti Társaság alkalmazottjaként vasutas-bakteri szolgálatot teljesített, majd később a Román Vasúti Társaság alkalmazottja lett. A munkát Barátkán kezdte, majd Biharpüspöki után Belényesben teljesített szolgálatot. Abban az időben fontos munkahelyek voltak ezek – főleg Püspöki, mivel ott jöttek be a vonatok az országba. A múltkorában Budapestről jövet, a vonatból láthattam az őrházat, ahol apám szolgált: kifosztva, elhanyagolva. Lehangoló kép, hisz ez az első kapcsolat, ahogy a vonat a határtól pár kilométerre beérkezik országunkba. Ott láttam magam négyévesen, amint a vasúti pálya mellett mentünk anyámmal ebédet vinni apámnak a sok tehervagon mellett, egy szigorúan őrzött terepen.

Majd’ ötéves voltam, amikor hazaköltöztünk Belényesbe – apám belényessonkolyosi, anyám kisnyégerfalvi volt. Ezen szórványvidéken él rokonságunk, itt vagyunk otthon. A nagyváradi várban lévő levéltárban kutatva vissza tudtam vezetni családfámat az 1770-es évekig, ugyanis ekkortól találhatók meg az egyházi írásos dokumentumok. Lehet érdekes is a dolog, hogy génjeinkben hordjuk a Miklósok – a rend, a fegyelem és a komolyság atributumait. Szüleim itt Belényesben házat építettek, és családommal a mai napig is itt élünk.

korhu3

Az általános iskola I–IV osztályát – akkor magyar tagozaton – a valamikori Református Iskola épületében végeztem. Tanító nénim Faragó Márta volt, aki belénk táplálta a nemzeti azonosság tudatát, azt, hogy magyarok vagyunk. (Ne feledjük, hogy Belényes a románság egyik nagy központja, itt épült meg Balázsfalva után Erdélyben a második nagy román gimnázium 1828-ban). Nagyon sok magyar énekre tanított meg minket. Jut eszembe, hogy magyarországi festőtáborokban esténként egy-egy pohár bor mellett nótázgattunk, és kollégáim csodálatára jobban tudtam a magyar nótákat, mint ők.

Rajzkészségemre felfigyelt a tanító néni és akkori iskolánk másik tanítója, Gál Ferenc tanító bácsi, aki később is ajánlotta a szüleimnek, hogy rajziskolába kellene küldeniük ezt a gyereket, mert nagyon tehetséges, jó kezű gyerek. Itt jegyzem meg, hogy 5 éves koromban apám térdén ülve – ő mesélte – lovakat rajzoltam. Mindig volt ceruza a kezemben. Drága szüleim, mindenben támogattak, és így lettem két tanévig a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskola diákja.

Most, túl a hatvanon és majd’ negyvenévnyi pedagógusi tevékenységgel a hátam mögött elmondhatom, hogy ott tanítottak meg arra, hogy mi a képzőművészet, és mennyi munkával jár. Nagyon jó iskola, jól képzett művésztanárokkal működött. A főiskolán találkoztam akkori kollégáimmal, akik már egyetemisták voltak, vagy később jutottak be a főiskolára.

Hamar visszakerültem Belényesbe, ahol 1969-ben érettségiztem, majd kétévnyi katonaság után és egy év köröstárkányi tanítás után bejutottam a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola rajz szakára. Tisztelettel és elismeréssel emlékszem vissza volt marosvásárhelyi tanáraimra: Bordi Gézára, Incze Istvánra, Nagy Józsefre, Izsák Mártonra, majd későbbi, főiskolai tanáraimra: Vasile Crişanra, Svoboda Margaretára, Mircea Şocara, Viorica-Marica Guira, Szederjessy Andrásra, Balázs-Körössi Ibolyára.

A Belényesi Líceumban – eleinte nehéz volt az átállás magyar tagozati iskolából román tagozatra – akkori tanáraim segítettek, és elég toleránsak voltak irántunk, magyar anyanyelvű diákok iránt. Köszönettel emlékszem Constantin Duma Suceveanu történelem szakos tanáromra, akinek ösztönzésére több mint 15 nagyméretű olajképben megfestettem a román történelem nagy vezéreit (akkor X. osztályos tanuló voltam), melyek még ma is ott vannak kiállítva a történelem labor bejáratánál lévő folyosón. Olyan jól sikerült portrék, hogy még most is megcsodálom akkori tehetséges munkáimat.

korhu2

A katonaság ideje alatt nagyon sok karikatúrát készítettem a hetente megjelenő katonaújságba – közölték és igényelték. Akkor kezdtem el komolyabban vers és próza illusztrációkat készíteni, és beküldeni magyar és román irodalmi lapoknak. Sok tusrajzot közölt abban az időben (az 1970-es évek) a bukaresti Viaţa Românească és a Romániai Írószövetség lapja. Itt említenék egy érdekes eseményt, ami eddig még nem került publikálásra. 1972-ben, miután bejutottam a főiskolára, és az egyetemi év megkezdődött, hívatnak a rektorátusra. Abban az időben – szerényen és megszeppenve mentem a titkárságra, nem tudván, hogy mi lehet a helyzet. A titkárnő pár kérdés után elirányított Miklóssy Gábor professzorhoz, hogy keressem meg a Vlahuţa utcai műtermében, mert egy Miklós nevű diák után érdeklődött, és nem lévén más a főiskolán, csakis rólam lehet szó. Kollegáim elmondása szerint az említett professzor a festő szakon tanított, és kemény, szigorú ember volt. El is jutottam a műtermébe, szívesen fogadott, előbb kikérdezett, hogy szoktam-e bedolgozni lapoknak illusztrációkkal vagy valami hasonlóval. Szerényen és alázatosan elmondtam, hogy igen, közölnek rajzokat tőlem több lapban is. És fizetnek-e ezekért? Mondtam, hogy néha igen. Akkor elővett egy gyufásdobozt, és benne annyi pénz volt begyűrve, amennyi egyhavi bentlakásom díja volt. Akkor tisztázódott a dolog, hogy a postás Miklóssy professzornak adta át azt az összeget, amit a bukaresti Viaţa Românească lapnál kaptam. Megdicsért és elmesélte, hogy ő is kötődik Biharhoz, hiszen Nagyváradról indult.

38 évig tanítottam, kiváló eredménnyel – szinte mindent elértem, amit a tanügy nyújtani tud.

Megdolgoztam fokozati vizsgáimért – legmagasabb I. fokozatú tanári vizsga. Akkor még Kolozsvárról jött a vizsgabizottság. A Főiskola után egy évet a Belényesi Városi Kultúrház kulturális felügyelője voltam, majd szinte 25 évig a Belényesi Pionírház, majd Gyermekklub művészeti szakkörein rajzot, fotót, filmezést, festészetet, üvegfestészetet, fafaragást tanítottam. Négy tanéven át igazgatója is voltam ezen intézménynek, majd a helyi általános iskola rajztanára, utóbbi négy tanévben pedig igazgatóhelyettese voltam. Erre mondta egy magyarországi újságíró barátom, hogy „Te román tannyelvű iskolában igazgatóhelyettes?” Hát igen, mert engem kollegáim szavazata alapján választottak meg; több szavazatot kaptam, mint román nemzetiségű tanárnő „ellenfelem.” Ilyen lehetőséget nyújtott a metodológia – a kollegák is beleszólhattak, hogy kik legyenek feletteseik. Tanítványaim évente több díjat nyertek rangos hazai és nemzetközi rajzversenyeken. Közülük többen is elvégezték a képzőművészeti főiskolát. Tanítóképző főiskolásoknak oktattam a rajztanítás és a kézimunka módszertanát. Számtalan tanulmányt, esszét és cikket írtam művészettörténetről, népművészetről, rajztanításról. A Comenius Program keretében zajló tanárcsere programban is részt vettem 2004-ben Prágában. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán szervezett A Bolyai Nyári Akadémián vettem részt 1993-1999 között minden évben. Ottani tanár kollegáim azt mondták egy idő után, hogy „János, most már te taníthatnál nekünk!”

1998-ban a Romániai Népi Egyetemet képviseltem egy nemzetközi szimpóziumon a németországi Soestban. Szerencsém, hogy pályázatom elbírálásában a bukaresti iroda vezetője egy németországi hölgy volt, és látva szakmai felkészültségemet és sokoldalú képzettségem, engem választott. Számomra nagyon érdekes tapasztalat volt, amint azt a Román Népi Egyetem lapjában is, a PAIDEIA-ban (4sz./1998) megírtam. Mint Románia képviselőjét ezen a szimpóziumon furcsán fogadtak, de bizonyítván szakmai ismereteim, az események középpontjába kerültem, kiállítást szerveztek az elvitt grafikai munkáimból, amelyekről interjúban a düsseldorfi napilap is beszámolt.

Mindig arra törekedtem, hogy tovább képezzem magam és így, amikor mások nyugdíjba készülnek, én 55 évesen 2004-ben másoddiplomát szereztem a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetem festészet szakán. Egy interjúban elmondtam, hogy nem diplomára volt szükségem, hanem, hogy közelebb kerüljek a modern festészet újabb irányzataihoz. Napjainkban már nem elég a jókezű művész – számít a filozófiai mondanivalója is.”

 

II.

„Minden szakmai és művészi megpróbáltatáson könnyen jutottam át, ahogy már leírták: génjeimben hordozom a művészetet. Amikor Kolozsvárra mentem felvételizni, elkísért apám is, és megkerestük az ottani rokonainkat. Örömmel fogadtak, nem tudván, hogy a rokonságban még van tehetséges ember – mert lányuk, Bortnyik Éva 6 éves volt a festészeten. Majd ő mesélte el, hogy nagybátyja, a valamikori Bortnyik Sándor volt, aki a Szépművészeti Egyetem rektora is volt. Éva még találkozhatott nagynevű festő rokonunkkal és kielemeztük, hogy három generációként jelenik meg egy tehetség. Most ez voltam én?

krhu1

Most már leírhatom – túl a hatvanon, hogy műfaji sokszínűség mutatja művészi pályafutásom. Hosszú éveken keresztül készítettem kisgrafikát – Ex Librist – tollrajz, fametszet, linómetszet, rézkarc formájában. Ex Libriseim ki voltak állítva Pekingtől Maastrichtig, nagyon sok helyen a világban. Egy magyarországi kiállítás megnyitóján, Gyulán, Ungvári Mihály festőbarátom azzal kezdte, hogy „egyszerűbb felsorolni azokat az országokat, ahol még nem volt kiállítva Miklós grafika.” 2003-ban sikerült kiadni nyomtatásban  az Ex Libris Miklós (Nagyváradi Europrint Nyomda) című albumot, melyben publikáltuk legjobb száz kisgrafikámat. Több kisgrafikai társaság tagja voltam: holland, olasz, belga, francia és magyarországi egyesületeknek. Maradván a grafika vonalában – Brittich Erzsébet szakdolgozata Erdélyi motívumok Miklós János grafikáiban címet viselte és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Rajz és Művészettörténeti Tanszékén lett megvédve. Ez a szakdolgozat 2006-ban nyomdai kiadásban is világot látott.

Nem hagyhatom ki e sorozatból a Miklós – Száz rajz – három nyelven, szépen kivitelezett, 2005-ben megjelent grafikai albumot (Nagyváradi Europrint Nyomda munkája), melyben válogatás jelent meg olyan illusztrációkból, amik romániai vagy magyarországi irodalmi lapokban jelentek meg az évek során.

kjorhu3

Külön fejezet munkásságomban az emlékoszlopok és térplasztikák készítése, kulturális értéket teremtő fafaragó táborokban. Az utóbbi húsz évben több tábor résztvevője voltam Magyarországon és itthon. Több térplasztikám, kopjafám, emlékoszlopom díszíti Belényes, Kötegyán, Kondoros, Szénazug, Nagypetri és Vaskósziklás parkjait, tereit. Díszes faragott padokat készítettünk azokban a táborokban, főleg a padtámlák díszítése volt a cél. Hasonló munkáim találhatóak a Lakiteleki Népfőiskola sétaterében, melyet Csengery Dénesnek – volt író – dedikáltam, mivel hogy az emlékére kiírt szociológiai pályázaton (Kráter Kiadó) 1998-ban Csengery Díj Bronz fokozatát kaptuk közösen megosztva Zsiskú Jánossal. Kondoroson a Rózsa Sándor Csárdája előtt található egyik munkám és másik kettő díszíti a helység parkjait. Ezekben a táborokban való részvételem értékörző fafaragásnak tekintem.

Festői pályafutásomról. 1982-től veszek részt képzőművészeti kiállításokon grafikáimmal és festményeimmel a Romániai Képzőművészek Szövetsége, Bihar megyei fiókjának kiállításain. Voltak és vannak tavaszi és őszi tárlatok. Ide mindig komoly zsűrizéssel jutottak be a kiállításra szánt munkák.

Komolyabb művészi megmérettetésem mindig Nagyváradon szervezett kiállításokon volt, hiszen Belényes Váradtól 63 km, és ez a vidékünk művészeti-irodalmi vonzásköre. Több kiállításom volt rendszerváltozás előtt a Fáklya Galériában, a megyei könyvtárban, a Művészeti Galériában, a Nagyváradi Körösvidéki Múzeumban; Nagyszalontán a Magyar Házban; Kolozsváron a Gy. Szabó Béla Galériában. Magyarországon egyéni kiállításaim állomásai: Túrkeve, Gyula, Komló, Kétegyháza, Budapest, Békéscsaba, Paks, Tiszaföldvár, Kaposvár.

korhu2

A rendszerváltás után, a nagyobb kiállításokra már könnyebben jutottak el a képzőművészeti alkotások. Az utóbbi húsz évben nagyméretű olajfestménnyel voltam jelen különböző országos vagy nemzetközi kiállításokon, biennálékon.

Egyéni tárlataim voltak Nagyváradon (1983, 1984, 1986, 2003, 2005, 2006), Túrkevén és Gyulán (1993, 1995), Belényesben (1986, 1996), Kolozsváron (1995, 2009, 2010), Soestban /Németország/ (1998), Békéscsabán, Komlón, Pakson, Tiszaföldváron (2000), Táton (2005), Kaposváron a „Művészeti Hét” keretén belül (2010).

Csoportos kiállításaim (sorolom csak az utóbbi éveket) voltak Bákóban, Jászvásáron, Tg. Jiuban, Aradon, Kolozsváron, Budapesten a Román Kulturális Központban, Lengyelországban az Ezüst négyszög Nemzetközi Triennálén (kétszeri zsűrizés után jutott kiállításra a festményem), Bulgáriában, egy bukaresti csoporttal (ők évente szerveznek több országos és nemzetközi kiállítást, idén a New Yor-i ENSZ Palotában van egy munkám, azon a kiállításon, amit a Nagyenyedi Inter-Art Alapítvány rendezett).

Jelenleg készülök festményeimből küldeni: Aradra, az ott rendezendő Nemzetközi Képzőművészeti Biennáléra, Bukarestbe a Román Akadémia Házában rendezendő kiállításra, a nagyváradi őszi tárlatra, Piatra Neamţba, ahol szintén Nemzetközi Képzőművészeti Biennálé kerül megrendezésre.

Kaptam meghívókat külföldi kiállításokra is (Franciaország, Olaszország, Anglia), de a benevezési díjak, szállítási költségek (oda-vissza) számomra anyagi megterhelést jelentenek.”

 

III.

„Munkásságomról megjelent több monográfia, számon tartanak több művészeti lexikonban. A 2000-ben, Bukarestben kiadott Román kortárs képzőművészek enciklopédiájában, egy egész oldalon mutatják be a munkásságomat. Alkotásaimat 2010-ben Kiválósági Oklevéllel értékelték – festészeti tevékenységemért a Román Művelődési Minisztérium Szakállamtitkárának irodája részéről; 2002-ben Magyar Kultúráért Oklevelet kaptam Nagyváradon. Belényes municipium több díjazásban is részesített az elmúlt években: Pro Meritis Oklevél és érem; Kiválósági Oklevél; Jubileumi Oklevél és érem. Nagy elismerésnek tekintem a 2012-ben Kolozsváron átvett Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének díját, a Székely Bertalan Díjat. Tagja vagyok a Romániai Képzőművészek szövetségének, valamint a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céhnek. Festményeim megtalálhatók múzeumokban, galériákban és magángyűjteményekben.

korhu4korhu3

Nyaranta, a Gyula melletti kötegyáni, kétegyházi, zsoboki, ócsai, zerindi és hajdúnánási alkotótáborokba, művésztelepekre kapok meghívást, amelyeknek eleget teszek immáron mintegy húsz éve. A zsoboki táborba az évek folyamán olyan nagyszerű művészekkel dolgozhattam együtt, akik főiskolás koromban Kolozsváron már elismert művészek voltak, vagy az egyetemen tanítottak. A kétegyházi alkotótábor valójában Képzőművészeti Szabadiskola, melynek párszor (az utóbbi években is) művészeti vezetője voltam. Ócsán és Hajdúnánáson jó nevű – egyesek Munkácsy Díjasok – művészekkel alkothattam együtt. Így sikerült megismernünk egymás művészetét. A Zerindi tábor alakulásánál mondhatom, hogy én is „bábáskodtam.” Olyan tanítványaimmal mentem oda, akik mára már képzőművészeti főiskolát végeztek és művészkednek is. Emlékszem a kezdetekkor – egy nagy árvíz idején, az akkori miniszterelnök, Adrian Năstase, látogatta meg a vidéket, és delegációjukkal együtt bejött a táborban dolgozó művészek közé. Én akkor, mint Bihar megyei önkormányzati képviselő előléptem, és elmondtam, hogy mi zajlik ott. Figyelemmel kísérte – tudtam, hogy ő műgyűjtő is –, és a megyei kulturális vezetőinek megszabta, hogy tegyék rendbe a Képtárat. Rendbe is lett téve. új ablakok, kiállítási pannók. Elismerésként a zerindiek márványtáblán köszönték meg, amit a Képtár bejárati oldal falára helyeztek. Kíváncsi lennék, ha még ott van… Aztán nem tudom miért, a mostani táborszervezők már nem hívtak. De annyi meghívásom van táborokba, hogy évente párat le kell mondjak. Festői stílusom – művészettörténészek szerint is – az absztrakt expresszionizmus formanyelvéhez közeledik. Ars poeticám „Az állandót, az örök emberi tulajdonságokat keresni és megadni a szemlélőnek azt a szabadságot, hogy rejtett kódjaimat, jelképeimet tetszése szerint értelmezze.”

Mint a közösségért tenni akaró ember, jelzem, hogy tíz évig (két és fél mandátum) Bihar megyei önkormányzati képviselő voltam. Vidékem – a belényesi medence 4000-es szórvány magyarságát képviseltem; továbbítottam a megyei vezetők felé gondjaikat, bajaikat, megoldást keresve azokra. Nagyon szorgos emberek élnek a vidékemen, jó az együttélés román testvéreinkkel. A háború utáni atrocitások a népem ellen – talán begyógyulóban vannak.

korhu1

Idén szeptember első hetében „Zsiskú János Szórványdíjat” kaptam. A méltatást jegyzem, hiszen tömören és méltón foglalták szavakba érdemeim és eme elismerést. „Közössége hírnevének öregbítéséért dogozott, megfestette, megírta, megörökítette és feltárta a múltat, hogy az utókor is hozzáférhessen a múló pillanatok nyújtotta információkhoz. Pályafutására jellemző, hogy egy festménye kiállításra került az ENSZ New York-i sorozatába. Így nem csupán szűkebb hazájában vált ismerté, hanem szerte a világon minden kultúrkörben jegyzik a nevét…”

Csak jegyzem, hogy „Zsiskú János Szórványdíjat” minden évben olyan közösségek vagy személy kapja, akik hozzájárultak szórványvidékük, életminőségük javulásához, közösségük összefogásához, magyarságuk megőrzéséhez, a szórványvidék gondjainak megoldásában partnerek.

Néhai Zsiskú János – református lelkész – költő volt Belényesben, és szinte 40 évig szolgálta közösségét, híveit. Olyan személyiség volt, akinek volt humora, néha érdes, hiszen írásaiban görbe tükröt állított helyzetek, emberek elé. Ugyanakkor meg tudott vigasztalni másokat, reménységet adott. propagálta a megértést a román és magyar nép között. Emlékére 2011-ben a Református Templom Cintermében kopjafát állítottunk, mely saját faragásom volt „In memoriam Zsisku János – 1936-2009”. Lányommal kutattuk, feltártuk és publikáltuk vidékünk magyar vonatkozású történelmi, népművészeti hagyományaink még fellelhető nyomait. Csak címekben jelzem: Temetőink népművészete (2005), Belényesi füzetek 1 sz. Helytörténeti és kulturális ismertető magazin. 2012-ben nemcsak a magyar jelleget tanulmányoztuk, hanem kiadtunk egy román nyelvű kötetet is a Fekete-Körös völgy fafaragásairól, mely magába foglalja a térség fakeresztjeinek forma- és motívumvilágát.

korhu2

Kutatásaim alapján megtaláltam, hogy a háború után – több mint 60 éve – sebesült honvédek hunytak el a belényesi kórházban –, és a református-katolikus temetőben lettek elhantolva. Sírjaikat már nem találtuk, de 2012. januárjában emlékműavatásra került sor, megyei vezetőink támogatásával – melyen ott voltak a magyarországi honvédelmi miniszter, a kolozsvári főkonzul, a bukaresti katonai attasé, magyarországi parlamenti képviselők és sok más magyar és román ember a Belényesi medence településeiről és a megyéből.

Megint személyeskedem, hiszen a Miklós név kötelez. Évekkel ezelőtt kutatómunkák alkalmával Belényessonkolyoson mesélték idősebb személyek, hogy nagyapám, a néhai Miklós Péter, amikor a Református Parókiát építették az 1920-as évek elején – háború előtt –, nem volt elég pénz, hogy azt befejezzék. Ő, mint egyháza gondnoka és a sonkolyosi őrház baktere, behajtott egy pár ökröt a belényesi vásárra, és azoknak az árából sikerült befejezni a parókiát. Íme hogy jön a génekben a közösségünkért való tenni akarás, amit és is érzek ezzel az örökléssel.”