Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Kórházátadás és árvíz

A Szent Vince Irgalmas-rend gyönyörű kórházát nagy ünnepséggel adták át hivatásának, olvassuk a Nagyvárad 1932. január 26-i számának 6. oldalán.

A kórház a Széles utca elején, a Püspöki palota közelében van és az akkori idők legmodernebb, legjobban felszerelt egészségügyi intézményének számított.

„A legmodernebb felszerelésű rádiumtól kezdve, vízgyógyintézet, villanygyógyászat, soványító gépek úgy feltalálhatók mint a szem, fogászati ambulancia, bőr, fül, orr, gége-osztály, modern sebészet és olyan felszereltségű műtő, amilyet csak az orvosi tudomány technikája alkotni tudott. A kórház épülete maga is látványosság. A beteg itt a legmodernebb gyógy-eljáráson kivül olyan környezetben van, ami maga is gyógyulást jelent.”– írja a lap.

Vasárnap délelőtt 11 órakor a kórház kápolnájában, a város és a megye elöljáróinak és az orvostársadalom képviselőinek jelenlétében dr. Friedler István megyéspüspök misét celebrált, utána beszédet mondott.

A kórház előcsarnokában folytatódtak az ünnepi beszédek.

2

Először dr. Kovács Sándor, Szent Vince-rendi rendfőnök román, majd magyar nyelven mondott köszöntőt, amiben kiemelte annak fontosságát, hogy a rend már 400 éve áll a betegápolás szolgálatában. Ezután Meer Samu doktor köszöntötte a jelenlevőket. Röviden felszólaltak még dr. Verzár István a Bihar megyei Orvos-, Gyógyszerész- és Természettudományi Egyesület megbízásából, dr. Rácz Rezső a Gyógyszerészeti Egyesület és dr. Maior László tisztiorvos, a hatósági orvosok és dr. Molnár Vilmos a Zsidó kórház képviseletében.

Az ünnepség végén gazdag büfé várta a résztvevőket – olvashatjuk.

Az 1932-es esztendő hírlapi hírei között tovább tallózva szemünkbe ötlik egy vastag betűvel szedett cím: Nagyvárad árvízveszedelemben!

Lássuk, mi is történt a város kerületeiben április elején.

Tudott dolog, hogy abban az időben a Sebes-Körös a városszéli részeken egyáltalán nem volt gátak közé szorítva, így a várost övező telepek semmiféle védelemben nem részesültek a hegyekből évente lezúduló áradattal szemben. Amikor a hegyekben megindult az olvadás, vagy hosszan tartó esőzés volt, a megáradt Körös vize nem ismerve akadályt zúdult rá a védetlen utcákra, házakra. A város külső telepeit nagy számban szegény – ahogy akkoriban nevezték őket – proletárok lakták. Minden évben veszélyben forogtak ezek a házak, és a város illetékes szervei minden évben megígérték, hogy megvédik a házakat és annak lakóit. Persze, az ígéretek ígéretek maradtak. Így aztán az 1932-es esztendő egyik áprilisi szombat éjszakáján a hirtelen megáradt Sebes-Körös kilépett medréből, és másnapra „összedőlt házak, lerombolt egzisztenciák” jelezték a rohanó ár nyomát.

1

Jogosan teheti fel a mai olvasó is (mert az akkori tudósító megkérdezi a lap hasábjain) a kérdést, hogy milyen alapon adtak ki építési engedélyeket ezekre az egyébként veszélyes területekre!

Idézzük most szó szerint a minden évben felmerülő, de mindig csak az ígéretek szintjén megválaszolt kérdést:

„Miképpen lehetett engedélyeket kiadni, mikor a mérnöki hivatal szakembereinek tudniuk kellett volna, hogy ezeken a helyeken építkezni életveszélyes. Ki követett itt el ezeknek a szegény embereknek a terhére szörnyű, megbocsáthatatlan és már jóvátehetetlen hibát, arra könnyű felelni: az, aki megengedte, hogy itt építkezzenek, nem tiltotta meg, hogy ezen a kimondott árterületen házakat emeljenek. De ha a városnak volt mersze ezektől az emberektől különböző díjakat és taxákat szedni, ha a kiszállási díjakat elfogadták a parcellázás megtekintéséért, ha a mérnöki hivatal jóváhagyta azt, hogy ezeken a veszélyes helyeken emberek lakjanak, akkor gondoskodtak volna a védelmükről is”.

Lássuk csak, mi is történhetett azon a bizonyos szombat estén, 11 óra körül…

A velencei városrészben járőröző rendőr jelentette az árvízveszélyt a központnak, ahol Wolff kapitány azonnal riadóztatta a szabadnapos rendőröket és tűzoltókat, akikkel hamarosan a helyszínre érkeztek. Először a Középessy- és Bernáth-telepre vonultak, mert ott a kiáradt Pece okozott riadalmat és károkat. Innen tizenhét családot lakoltattak ki, míg a Munk-telepről huszonöt családot kellett biztonságba helyezni.

Innen a Weisz- és Boros-telepre siettek a rendőrök és tűzoltók, és lövésekkel ébresztették a már alvó családokat, akik észre sem vették, hogy körülvette őket a víz. Az emberek nagy része a fenyegetések ellenére sem akarta elhagyni ingatlanjait. Sokan azonban minden kis vagyonkájukat hátrahagyva menekültek biztonságos helyre.

Hajnalra fejeződött be a mentési munka.

A munkálatok alatt végig a helyszínen volt a prefektus, akinek kérésére a vezérkari főnök két század utászkatonát rendelt ki a helyszínre, akik katonai szekerekkel vették ki részüket a mentésből. A polgármester, az alpolgármester és a mérnöki hivatal képviselője csak vasárnap délelőtt szállt ki a helyszínre. A telepek lakói észre is vették ezt és nemtetszésüket kommentárokkal fejezték ki.

Mivel a Nagyvárad munkatársa szinte az első pillanattól a helyszínen volt, pontos adatokat olvashatunk a lapban a megáradt Sebes-Körös okozta károkról.

A legtöbb – szám szerint 17 – ház a közvetlenül a folyó medre fölött és semmiféle gáttal nem védett Weisz- és Boros-telepen omlott össze.

Ezek a házak már egyáltalán nem lakhatók, mert vagy teljesen összeomlottak, vagy egyik falukat vitte el az ár. Az Altmann-telepen csak kisebb károkat okozott az áradat, a Pogány-telepen két ház omlott össze, úgy, hogy az ott lakó két családnak mindene odaveszett.

A Székely-telepet egyméteres gát védte ugyan, de azt a prefektus parancsára az utászok megerősítették.

A tudósítás kitér a Pece által okozott károkra is. A patak olyan hatalmas mennyiségű vizet kapott Kardóról (Cordãu), hogy este tíz órakor már medréből kilépve elárasztotta Félixfürdőt, majd a Sonnenwirth-, Katona-, Bernáth-telepet és az úgynevezett krumpliföldet.

A Pece áradása hirtelen történt ugyan, de olyan gyorsan vissza is húzódott, vagy leömlött a Sebes-Körösbe. A velencei izraelita temetőtől balra, bár nem omlott össze egyetlen ház sem, a hatóságok néhány házból kiköltöztették az ott lakókat.

Az alpolgármesternél megjelent egy küldöttség, amely azt kérelmezte, hogy a kilakoltatott családok elhelyezéséről gondoskodjon a város. A hivatal az Ito és Costum gyár szabadon lévő helyiségeit rekviráltatta, és ott helyezte el a fedél nélkül maradt embereket. A megmaradt személyi javak őrzésére a lakói által elhagyott házakhoz rendőrőrszemeket vezényeltek. Ugyanekkor a városi főorvosi hivatal azt is elrendelte, hogy mivel a csapokból folyó víz zavaros, a lakosság az elkövetkező napokban csak felforralt vizet igyon.

Vasárnap késő estig a megye és a város vezetői bejárták az érintett telepeket, és megpróbálták megnyugtatni az árvíz károsultjait. A „megnyugtatás” abból állt, hogy az urak ígéretet tettek arra, hogy az érintettek sem városi, sem megyei adót nem fizetnek az 1932-es esztendőre. Az ígéretnek nagyon örültek a károsultak, mert tudták, hogy ez lesz az egyetlen segítség, amit kapnak.

Amint az sejthető volt, az illetékesek válasza az őket a nagyváradi sajtóban ért kritikák miatt nem késett sokáig. Az események utáni héten, a Nagyvárad április 8-án megjelent számában Kőszeghy József városi mérnök írt cikket A váradi árvizekről s azok megfékezéséről címmel.

A mérnök azt sérelmezi, hogy a sajtóban „demagóg ízű” nyilatkozatok jelentek meg, amik a közvéleményt a hatóságok ellen hangolhatják, ezért írásával szeretné megvilágítani a valós helyzetet.

Nagyváradot kétfelől fenyegeti komolyabb árvízveszély – írja Kőszeghy –, a Körös völgyéről és a Pece patak medréből. A Páris patak is okozott meglepetéseket, de csak nagy és tartós esőzések után, ugyanúgy, mint a Dorongosi és a Sötétági patak.

Mivel a Pece nagy területet érint és megfékezése költségesebb, mindig nagyobb veszélyt jelentett. Az 1919-es, május–júniusi nagy árvíz elárasztotta az egész árterületet, az akkori velencei legelőtől a Rulikowski úti villanegyedig.

Az 1914-es árvíz alkalmával a Szent László téri hídnál a víz 320 centiméteres volt, 1932-ben 310 centiméteres. A két időpont között eltelt időben azonban a folyó medre nagyjából 30 cm-t mélyült, a víz mennyisége épp ezért sokkal nagyobb volt. Észrevehető volt ez abból is, hogy a város külterületein ott is megjelent a víz, ahol az előző esetekben nem. Ezt bizonyította az is, hogy a Körös közelébe épített telepek teljesen víz alatt voltak.

Ezek után a mérnök leírja, hogy ezeken a kültelki telepeken szinte mindenki össze-vissza építkezett, és maga a telkeket eladó Weisz és Rendes urak is csak akkor adtak be kérvényt a városhoz ingatlanaik felosztására, mikor azok 60-70 százaléka már el volt adva és át is voltak írva.

„Jól ismertem ezt az árvízjárta területet, még a Rendesék és Weiszék idejéből. Éppen ilyen árvízdologban szakértőjük voltam. Ők már sokkal régebben szerették volna telkeiket felosztani, de én mindig megakadályoztam azt” – írja Kőszeghy mérnök. A cikk végén aztán kiderül, hogy a telkek új tulajdonosai amikor megtudták, hogy a mérnöki hivatal nem ad engedélyt az építkezésre, küldöttséget menesztettek a hivatalba, de eredménytelenül. A határozat tudomásul vétele után Weisz úr vissza akarta fizetni a tulajdonosoknak a telkek vételárát, de azok hallani sem akartak a dologról, így aztán a telepek hamarosan kiépültek. A következményeket pedig fentebb láthatjuk.

Jövő heti lapszámunkban újabb érdekességekkel szolgálunk egy nagyváradi feltalálóról, az Erdélyi Fiatalok fellépéséről, majd ellátogatunk Budapestre Csinszkához és Csucsára Octavian Gogához.

Farkas László