Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Kié a művészet?

Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje, amelyet 2014-ben az Un Certain Regard kategória fődíjával jutalmazott a cannes-i filmfesztivál, és amelyet a margittai filmklub június 9-i találkozóján vetítettek, sok mindenről szól: a másság kérdéséről, a társadalmi megkülönböztetésről, az elnyomásról, a hozzánk közel álló állatokhoz való viszonyunkról, a mindennapi élet felületességéről, a szokássá vált agresszióról, a társadalmi bajok kizárólag jelenség szintű megközelítéséről, a nevelés tekintélyelvűségéről, a lelkiismeretlen törtetésről, a szabadsághiányról, az emberi kapcsolatok elhidegüléséről, a természettől való eltávolodásunkról stb. Ami azonban engem ebben a különleges látásmódú filmben igazán megragadott, az a művészet – amit itt a zene képvisel – mágikus hatásának, létformáló szerepének exponálása. A nézőnek lehetetlen nem azonosulni a film főhősével, Lilivel, a felnőtté válás kezdeti jeleit mutató kamaszlánnyal, aki az iskolai zenekar tagjaként Liszt II. Magyar Rapszódiájának vezérmotívumát gyakorolja trombitán – ez a dallam visszatérő motívum, amely a zárójelenetben kulcsszerepet kap –, és aki külön élő szülők gyerekeként leginkább szeretetre, megértésre vágyik – miközben értetlenül szembesül emberi környezete érzéketlenségével, közönyével –, és egyetlen őszinte, hűséges társát a kutyájában látja.  Jelentős a mondanivaló szempontjából a lány és zenetanára (a karmester) magatartásának szembeállítása: míg a szakember csupán külsőleges, formai, technikai kapcsolatban áll a zenével, addig Lili egész lényét beleviszi a dallamba, emberi tartalmat ad neki, hisz a zene elemi hatásában (ez akkor derül ki, amikor az egyik jelenetben izgatott kutyáját trombitáján játszva, a gyakorolt Liszt-dallammal nyugtatja meg). A kezdetben hűvös apa-lány kapcsolat is végül a lány és a zene mitikus szövetsége által változik meg. A zárójelenetben Lili ugyanannak a Liszt-motívumnak trombitáján való megszólaltatásával csendesíti le a kegyetlen bánásmód miatt elvadult, az emberekre, „urukra” támadó, félelmetes kutyasereget. Mondhatjuk úgy is: a zene (a művészet) révén születik meg a béke, talál egymásra apa és lánya. A művészet által jön létre az ember és a természet, a szellem és az anyag egysége. A művészet hatására szűnik meg a hatalom és a szolgaság. A művészetben aktiválódik a mindent átfogó teremtő, egyesítő erő. A. Tarkovszkij filmrendező mondta valamikor: „Ha a világban harmónia lenne, akkor nem lenne szükség a művészetre”. Talán azért is van a művészet, hogy egyensúlyban tartsa a világot, hogy bekapcsoljon az életbe, hogy jobbá tegyen, hogy felszabadítson, hogy megváltson, hogy humanizáljon. Ezt teszi a Fehér Isten is. A filmklubban magunkénak éreztük a film szellemiségét. Mintha emberebbek lettünk volna tőle. Gondolom, mindenki így van ezzel, aki ilyen filmet lát. De mi lesz azokkal, akiknek látniuk kellene, de nem látták a Fehér Istent, és talán nem is fogják látni soha? Kié a művészet?

Blága L. József