Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Isztambuli álomutazás (3.)

Nincsen olyan hosszú út, aminek vége ne lenne, hát még egy röpke háromnapos villámlátogatásnak abban a metropolisban, amelyre a leggyengébb minőségű papírra nyomtatott turista-kézikönyvek is öt napot ajánlanak.

A hazaindulásunk előtti napon már néhányunknak erősen rágta a szú a gondolatait: milyen járművel, hogyan fogjuk elhagyni a valahai Konstantinápoly egzotikus forgatagát, különös tekintettel arra is, hogy a sok üzlet, mozgóárus, bazársifitelés bizony látványosan felhízlalta csomagjainkat. De azoknak, akiknek volt már tudomása Bulgáriában vagy a törököknél autóval póruljárt turistákról, hát azoknak maga a farontóbogár szitává rágta egész éjjel a lelkivilágukat: milyen állapotban találjuk a senkiföldjén otthagyott buszunkat? Menőképes lesz-e? Benne lesz az üzemanyag? Esetleg minden kereke meglesz-e?

Konst oszlopa

Végre eljött a reggel, lehurcolkodtunk, s nagy örömmel fogadtuk a kisbuszt, amely utánunk jött, s épp annyi hely volt benne, ahányan voltunk. Mekkora kedvezmény! Sietve felmálháztunk, mert Isztambul belvárosi turistautcáit nem tiltótáblákkal védik a nappali járműforgalomtól, hanem az utcák végeit az úttestből kiemelkedő oszlopokkal, s ezek órarendje szerint csakhamar el kell hagynunk a szálló utcáját – különben ottragadunk. Nagyon katonásan sikerült a manőver, s némi kis forgalmi torlódás után már az autósztrádán nyeltük a kilométereket.

Isztambul Elsullyedt Palotaja

A mindenre már ijedten pislogó csapat kicsit gyanúsan kezdte figyelni, mikor buszunk török sofőrje a sztráda vége előtt pár száz méterre leállítva a járművet, lázasan kutatni kezdett az ablakról hiányzó útadószámláló mágnesdoboz után, majd telefonált, újra kutakodott, s végül elindult, anélkül, hogy meglelte volna. Leszálltunk úgy bő egy kilométerre a török határállomástól, s rendezetlen sorokban, mondhatni kaotikusan, nekibuzdultunk a táv végén ott tornyosuló török határőrtiszt irányába. Aki első látásra akár migránsoknak is nézhetett, mindenesetre arckifejezésén a bámulat és a katonai éberség gyors egymásutánban ütötték el egymást. Jobbnak láttam elébe sietni, s még mielőtt az élettől megfáradt szétszórt csapat odaér, elmagyarázni neki ékes német nyelven, hogy mik vagyunk, hol a kocsink, mit akarunk, hányan vagyunk.

fuszerbazar

A feltételezésem, miszerint ott mindenki jobban tud németül, mint angolul, bejött. Röviden jelentett felettesének, majd gyorsan átengedett mindnyájunkat. Meg sem álltunk a szeretett Duty Free „összkomfortjáig”. Az ablakon át nagy örömmel láttam meg a buszunkat, persze a túloldalra átmenni nem lehet, ki kell mennie a sofőrnek a bolgár vámon, majd túl bemenni a kocsihoz. Eddig a bolgárok nem is kekeckedtek, de ahhoz, hogy végre mi is felülhessünk, a kocsi török területre kellett lépjen, hogy onnan a kijöveti oldalon újra elhagyja azt. Na ez a felvonás a sofőr szólóestje volt.

Röviden két órát tartott. Fegyvervizsgálat, meg járványvizsgálat, oltási bizonyítvány, minden tüzetesen átnézve, az összes barakknál sorbanállt, mert a török vámtisztek biliárdoztak emberünkkel, akit végül telefonon felhívott első segítőnk magyarázott ki.

Az isztambuli bazar

Mikor már mind fent ültünk a buszban, az utolsó török gesztus után következett a megerősített ellenőrzéses belépés az Unió területére. Mindenki le, útlevél marokra, s be a szűrésre. A bódé felé menet idős utitársunk gyakorlott mozdulattal elbotlott a betonlapokkal kirakott járdán, megismételte a szófiai mutatványt. Látva bajunkat, korunkat, hajfestékünk színét, az Unió éber őre kicsit lazított a buzgóságán, és röpke félóra után csak beléptünk, majd nagyon sürgősen „leléptünk”. Várna felé állítottuk a kormányrudat, ahol (állítólag) német tőkeinjekcióval nyugatiasra pofozott világba csöppentünk. Egy álomszerű bizsu nyaralóvároska, Nesebar alkony előtti óráinak látványával a szemünkben és fotóinkon, tértünk nyugovóra a várnai vendégsimogató szállodában.

Hú, hát volt mire pihenni! Hogyha már ilyen közel jártunk, nem lehetett csak úgy elmenni a látvány mellett: meglátogattuk Balchikot, azt a helyet, amely egyértelműen kötődik Máriához, Románia királynőjéhez, akit Szathmáry Papp Károly, a román királyi ház udvari festője hozott először ide.

Grosser Basar / Istanbul

Mária, a brit Viktória királynő unokája, Hohenzollern Ferdinánd román király felesége, nyaralót építtetett itt. Olasz építészek és kertépítők munkája nyomán egy valóban mesés birodalom született. Teraszok, melléképületek, a nem túl nagy kastély, mint egy varázslatos meseország, virágaival, botanikus kertjével és labirintusaival. Utószezonban is lenyűgöző. Persze elárasztanak helybeli ízekkel, kóstoltunk rózsabort, meg még tucatnyi mást, és rácsodálkoztunk, hogy ott mindenki románul beszél, az árusok, az őrök, a pénzváltó, meg állítólag a polgármester is románajkú.

Ismerős ez a csodálkozás valahonnan… (1970 táján pozsonyi barátnőm el volt olvadva, milyen sokan tudnak itt, Erdélyben magyarul…)

Innen a legrövidebb úton Curtea de Arges egy magánpanziójába vettük az utunk. Vajon mi lett volna, ha komolyan veszik azt, hogy „vendégfogadás”? Este érkeztünk, s a hűvös őszi idő ilyenkor nem váratlan dolog. Állomási hordárnak és takarítónőnek beöltözött vendéglátóink elfelejtették bekapcsolni a fűtést, banánraktári hőmérsékleten bújtunk ágyba, az orosz hideghez szokott dnyepropetrovszkiak biztos tusoltak volna is. Mi nem. Reggel nagyon gyorsan sikerült elindulni. Hazáig mindenki kitárta kutyája-macskái hálószobatitkait, s a többi szóra sem érdemes.

Rég nem látott fugyivásárhelyi esti forgalmi tumultus! Még soha nem imádtalak úgy, mint most!

(Vége)

Zsizsnovszky Ferenc