Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Isztambuli álomutazás (1.)

Rossz előjellel indult a harmadszori nekifutásra végre összejött, magunk szervezte háromnapos kiruccanás. Az indulás hajnalán (ha már egész nyáron elkerült) reménytelenül zuhogott. Két taxivállalat hosszasan hagyta kicsengeni a telefont, a harmadiknak nem volt egy kocsija sem, végre az egyik nagy késve küldött autót, de mikor a vezető meglátta a nagy bőröndömet, előbb kijelentette, hogy nincs hova tegye, de ha akarom, emeljem fel én a hátsó ülésre. Késve megérkeztem a találkahelyre, ahol vacogva vártak az útitársak, de turistabusz sehol, utazásszervező sehol. Negyvenpercnyi késéssel befutott a busz, és kiderült, hogy cseregépkocsivezetővel, aki csak halványan sejti, hova tartunk, az este értesítette a cégtulaj, mert a kollégának halaszthatatlan dolga akadt…

A Vidin-Calafat hid

Derengett már az ázott őszi szombat reggel, mikor órányi titok és kétely után kaptuk a hírt telefonon, hogy a vezetőnk a közlekedési zsaruknál van, mert jövet a találkahelyre karambolozott, a kocsi tropa, a felesége beütötte a fejét, most készül a helyszínelés, de legyünk türelemmel, mert mindjárt megyünk… Végül két és fél órányira a kitűzött időponttól nekirugaszkodtunk, Simánd táján az eső is elállt, na látjátok feleim szümtükkel, milyen szép az utazás… Milyen szép a Duna, hű de nagy a vaskapui erőműkomplexum, jaj de jó, hogy csinálták a bolgárok ezt a hidat Calafatnál, lelkesedtünk, már minden bajt feledve. Bámultuk a lepukkant bolgár vidéket, itt-ott rozsdás-gyomlepte emlékeit a szocializmus fáradhatatlan építésének, a kis rendezetlen koszos parasztportákat, s mivel csak a GPS tudta az utat, s mert ugye valahol következnie kell a sztrádának is, kis kétségbeesés után már beletörődtünk a förtelmesen rázós 80 km-nyi aszfaltutánzatba. Hisz a GPS tudja az irányt! Estére meg is érkeztünk Szófiába, s jól el is fértünk az utcákon, mert Szófia épp olyan néptelen szombat este, mint Várad. Csak sokkal csúnyább. Olyan jellegtelen, semmitmondó. A szálloda viszont elegáns, modern, de vasárnap reggel korán elhagytuk, mert messze van még Isztambul! Csakhogy… reggel a nagy nyüzsiben, mert tizenöt ember is tud ám sok lenni, az egyik idősebb útitársnő teljes hosszában elvágódott a kijárat előtti lépcsőn, beütötte a homlokát, felszakadt a szemöldöke, vérzett, s ameddig előkerült az egyik csomagból némi cipősértette lábnak szánt ragtapasz, addig mit tehettünk mást – rémüldöztünk.

Sofia - Rotonda di San Giorgio

Boszporusz

Sikerült elhagyni végre egy városnéző kör után az EU végvárát, nem is marasztalt a látvány… A távolban már vár Isztambul, a világváros, a bajadérok és háremhölgyek szelleme ott lebeg a Boszporusz felett, történelem történelem hátán, hát siessünk! Délutánba hajlott a vasárnap, mikor gond nélkül elhagytuk a bolgár felségterületet, s találkoztunk az első kihagyhatatlan turistalátványossággal: a török kézen levő Duty Free elnyelte a csoportot, tágas, elegáns komplexumából alig sikerült egy óra múlva kiszakadni. De a rossz szellemeket tartalmazó zsákot is kiszakítottuk valamivel. Mert az első török egyenruhás, aki elé járultunk, utunkat állta: a sofőrünknek nincs meg a török területen munkavégzésre jogosító vízumja, amit csak a bukaresti nagykövetségen lehet megkapni, de semmiképp vasárnap este. Tehát nem léphetünk be! Tanácstalanság, rémület, ijedtség, pánik, ami csak a szótárból ide pászol, hát az mind ott volt! A sofőrnek valahogy nagynehezen sikerült felvenni a kapcsolatot a cégtulajjal, majd hosszas várakozás után jött a hír: beszéltek valakivel, aki majd jönni fog Isztambulból, felül a volánhoz, átviszi a kocsit a vámon, aztán megyünk tovább. Csak türelem, a metropolis 270 km-re van, időbe kerül, míg ideér! Hát szerencsénk volt a Duty Free adta összkomforttal, mert három órát rágtuk a kekszet meg a körmünket, ameddig megláttuk a gondterhelten felénk ballagó török férfit. Már tudtuk előre:nem megy a helycserés csel. Nem ment. Ott kell hagyni a kocsinkat leparkolva, átmegyünk gyalog, s majd túl lesz valahogy! A törökünk véletlenül épp egy kilenc helyes mikrobusszal jött idáig, azzal esetleg a nőket meg a csomagokat elviszi, aztán a férfiak majd ellesznek… Naná, hogy megint pánik, rémület, til-túl már könnyek, mikor emberünknek sikerült elkapnia egy taxit is. Végül a mikrobuszban nyolc ügyesen tolakodó kolléga meg az összes csomag betömve, a taxiba a másik négy idősebb, s udvariasságomban ott álltam a sofőrünkkel a nagy török éjszakában, mint hanyagolható veszteség. Végül a taxis hívott oda egy amolyan fuvaroscápát egy nagyon lerobbant Fiattal, s hosszas áralku után beültünk mi is, aztán elindultunk a sztrádán. Egyikünknek sem működött a telefonja, ezért nem tarthattuk a kapcsolatot a többiekkel, a cingár folytonosan cigiző fiatos viszont szüntelen hablatyolt a mobilján. Majdnem boldogok is lehettünk volna, amikor látom, hogy a karavánunk első két kocsija behúz az első benzinkúthoz, mi meg a tragaccsal csak megyünk előre. Sebaj, nyugtatom magam, majd utolérnek. Csakhogy megérkezünk Edirne elé, emberünk lehúz a sztrádáról, s beveti magát a külváros külvárosába, kis kanyargós sikátorokon, fura emberek közt, ilyen-olyan házak árnyai megett. Na, akkor lemondtam mindenről, eszembe jutott minden bűnöm, mert most már visznek megkopasztani, de lehet, még rosszabb… Megálltunk egy fészer előtt, ami ugyanúgy lehetett budi, fáskamra, szeméttároló, vagy uramisten, műhely. Nos, ez egy benzinkút volt. Emberünk odahúzott egy gumislagot, megtömte a hűtőt vízzel, aztán két liter olajat adott a jószágnak, majd tankolt. Mindezt komótosan, ráérősen. Bement a két lépéses irodába, nem fizetett, majd kijött, rágyújtott a tizennegyedik cigarettájára, s a vad forgatagon ördögi ügyességgel átszlalomozott vissza a sztrádára, majd ott végtelennek tűnő órányit rohantunk 170 km/h sebességgel, amitől a tragacsnak a dugattyúi szinte a motorháztető felett ugráltak, s irtózatosan rázkódott a széthullás partján. Egyszer aztán feltűnt előttünk a taxi, aminek a számát megjegyeztem volt, s akkor lenyugodtunk mi is, meg az öreg Fiat is.

Isztambul

Isztambul 2

Éjfél volt, mire elértük a még mindig fortyogó világvárost, tizenötmillió lakosával, s ideiglenes török segítőnk sem tudta az irányt, amerre a hotel van. Ezért fogadott még egy taxit, s az immár négytagú karaván éjfél után picivel megállt a végállomás előtt, mi meg dicsértük a sorsunkat, hogy ezt is megérhettük. Mármint, hogy Isztambul levegőjét szívhatjuk!

(folytatjuk)

 Zsizsnovszky Ferenc
Nagyvárad