Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Hull a hó!

Vasárnap reggelre, amikor nyugalom hópelyhezett az érmelléki tájra, és kicsit elfedte az elmúlt esztendő csorbáit, úgy döntöttem, kimegyek az utca végére, mely szinte a mezőbe torkollik, és készítek néhány felvételt a gyerkőcök öröméről. Odébb szőlődombok kezdődnek, gondoltam ma is jó hely lehet a szánkózásra, hisz a majd’ tíz centis hóban már jól siklanak a vastalpak. Ám hiába kerestem a gyermekhadat, hiába nézelődtem, füleltem, sehol a régi ismerős zsivaj, lárma, ujjongás, kutyacsaholás. Szánkózáskor az ebeknek is illett osztozni az örömben, a jó mókában és futni, szaladni, nagyokat hengeredni a kisgazdával a hóban.

Azonban a dombok alja csendes volt, és nesztelen a mezei út is, ahol jó néhány esztendővel ezelőtt még pirosra fagyott gyermekarcocskák tarkították az egyhangú fehérséget. A hidegtől kivörösödött kezek pedig fáradhatatlanul húzták, markolták a szán madzagját, s ha a csetlő-botló kiscsizmák még porhóval is megteltek, hát ki bánta azt? Néha még a nadrág is lecsúszott, szabadon hagyva pocakot, derekat. A gyermek sose fázik – mondogatta Málika néni az utca végéről, amint elnézte az izgő-mozgó, gomolygó kavalkádot.

És tényleg nem számított, ha egy-egy ütközéskor megfürödtünk a hóban, vagy egyikünk-másikunk sapkája odaveszett az önfeledt hempergésben…

S hogy ezúttal mindezeknek nyomát se láttam, gondoltam, majd visszafelé lakott területen megyek, hátha mégis sikerül elsütni a fényképezőgépet, ne menjek dolgom végezetlenül haza. De nem. Sehol egy fia szánkó, sehol egy gyermekhang, se ujjongás, se lárma.

Visszafordultam hát a szőlős dombok alá, hogy legalább felidézzem milyen is volt a régi gyermekkor, amikor Pamaccsal és Dzsudival, a két mindenre kapható kutyussal kijöttünk ide, ahol már legalább egy tucat gyermek húzta dombnak fel, majd csúsztatta dombnak le az akkor még fából készült szánkót. Utóbbiak sokkal könnyebbek voltak, mint a mai vasból készültek, és akkoriban asztalosok, ácsok készítették, méghozzá házilag. Igaz, megesett, hogy elülső hajlított talpa egy-egy nagyobb fagyott röggel, vagy kővel való ütközéskor eltörött, de jól jött az a mestereknek is, hisz így legalább tellett egy kis lélekmelegítőre a javítás árából.

Hát láttam is magunkat le-fel cihelődni a dombról, láttam a fekete Pamacs nevű kutyánkat, amint boldog csaholással örül az örömünknek, és láttam a kis tarka Dzsudit, amint éppen potyautasként száguld lefelé a dombról az egyik gyermek ölében, s hogy ilyen könnyen megúszta ezt a rendhagyó utazást, még nagyobb örömmel evickél felfelé, vigyázva, nehogy szem elől tévessze gazdáját.

S míg nézegettem magamban a régi képeket, ismerős fiatalasszonyok közelítenek az egyik kültelki élelmiszerüzlet felől, s ha már látom őket, feléjük eresztek néhány szokványos kérdést, családról, gyermekekről. Mint mondják, éppen filmet, rajzfilmet néznek. Ki laptopról, ki tabletről, ki asztali számítógépről. Csak egyikük említi még a jó öreg tévét.

S amint a mező felől befordulok az utcánkba, csodák csodájára látok egy állig bebugyolált 5–6 éves forma gyermeket, akit egy felnőtt húz a szánkón. A kifejezéstelen arccal ülő lurkó szótlan és látszólag nyűgös is. Egyáltalán nem hatja meg sem a hó, sem az élmény.

Ösztönből kapok a gép után, majd hirtelen lankadó karral teszem vissza a táskámba.

Inkább beérem azzal a néhány havas felvétellel, amelyeket a kihalt szőlődombok alatt kaptam lencsevégre…

Sütő Éva