Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Helyükre a dolgokat

„Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! – intette Petőfi Sándor 1847. januárjában a XIX. század költőit. Inthette volna e halhatatlan sorokkal a XXI. század újságíróit is, mert bizony nagyon elkelne némi fegyelmezettség és komolyság, de még több körültekintés és higgadtság mindazok részéről, aki manapság a médiaprérin lovagolnak – többnyire vágtázva, s csak ritkán ügetve, poroszkálva, elgondolkodva. No és elkelne persze több szakmai hozzáértés, lexikális tudás, betűvetői alaposság is. Nemrég egy fórumon az egyik váradi vezető szerkesztő azzal magyarázta a lapjában megjelenő töméntelen tartalmi, nyelvi, helyesírási hibát, hogy hát nagy a rohanás.

Megengedem. De az elfogultság és az indulat, a szenzációhajhászás és a kapkodás csak tetézi a szertelenséget. Itt van például ez az Emília-malom-ügy. Évtizedek óta a kutyát sem érdekelte az ezen a néven ismert, immár százharminc éves váradi ipari létesítmény, monstrum, s most, amikor a valóban bontásra megérett romos patkányfészket szanálni kezdte annak tulajdonosa – aki úgy jutott hozzá, ahogy jutott, de ez más tál tészta –, akkor felhorgadd mindenki, aki úgymond a szívén viseli városunk sorsát, bár inkább csak a múltját, mintsem a jelenét vagy jövőjét. S ennek apropóján egyesek összehordanak hetet-havat, mások szakértőkké lépnek elő, megint mások a korrupció elleni divatos (bár inkább csak verbális) harcot öntik nyakon a nemzethalál víziójával, hogy legyen az egészből egy minden olvasót lehetőleg mélységesen felháborító vádirat, kiáltvány.

Lehet ezt csinálni, de cui bono? És cui prodest? Kinek jó ez és kinek használ? Sajtónk hitelének semmiképp. Az Emília-gőzhengermalom épületcsoportja – már ami megmaradt belőle – lehet „épített örökségünk része”, lehet „a dicső múlt egyik szelete”, sőt lehet „Várad magyar múltjának tanúja” (hiszen még „a magyar világban” épült), de ezek olyan jól hangzó, szívünket megmelengető általánosságok, lózungok, amelyek több száz, sőt ezer olyan létesítményre, építményre, műtárgyra ráillenek, amelyeket hagytunk elveszni, elenyészni az elmúlt évtizedekben. És hagyunk most is, napjainkban. Az Emília-malom ipartörténetünknek csupán egy momentuma, nem monumentuma. Lehet szimbóluma rossznak és jónak egyaránt, nézőpont kérdése. „Belvárosi romként” építészeti és városképi jelentősége csekély, vagy nincs is neki. De ennek eldöntése sem a sajtó feladata, ehhez ott vannak a szakemberek. Helyükre kell tenni a dolgokat.

Dénes László