Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Gizike néni

Közel a hetvenhez egymagában éldegéli szürke, eseménytelen napjait a betonrengeteg kellős közepén. Jó pár éve özvegy már, egyetlen fia Nyugaton élvezi a jól menő fogorvosok eseménydús életét. Tíz éve annak, hogy házat, hazát hátrahagyva, elröpítette Gizike néni aranyfürtű, kópé unokáit hét határon túlra, de hát az élet már csak ilyen… Fő, hogy a gyerekek gyökeret vertek abban a furcsa beszédű, messzi országban. Jönnek is azóta rendszeresen a hosszabb-rövidebb levelek, könnyebb-súlyosabb csomagok. Büszke is rá Gizike néni, mert hát nem volt kicsi dolog annak idején, özvegyen kitaníttatni a fiút, jó szakmát adni a kezébe, biza sokszor vállalt ő műszak után, titokban takarítást, s azért titokban, mert hát ugye az már mégsem járja, hogy az ő egyetlen fia szégyenkezzék az évfolyamtársak előtt az anyja munkája miatt…, de hát a pénz olyan égetően kellett!

gizike neni

Egy nap aztán megérkezik abból a furcsa beszédű, messzi országból fia meghívása, s végre-valahára meglátogathatja szeretteit, aranyfürtű, kópé unokáit. Vajon emlékeznek-e még a „Kiugrott a gombóc a fazékbul”-ra?

Járkál is Gizike néni ajándékokat vásárolni, fogy a nyugdíj s a nehezen összekuporgatott tartalék, de oda se neki, elvégre több hétig fog ő a fia nyakán élni. Aztán felül a buszra, és hosszú órákon át zötykölődik az országutakon.

Telnek-múlnak a napok abban a furcsa beszédű országban, gyűlnek az élmények, benyomások, repül az idő, s Gizike nénit újra hazahozza a busz a betonrengeteg kellős közepére. Igen, határozottan látszik rajta az utazás és a napfény…, csak a szeme. A szeme mintha szomorúbb lenne, pedig a gyerekek, unokák köszönik, jól vannak, még luxusnyaralásra is telik nekik. A mamát is ellátták minden földi jóval, de Gizike néni mégis szomorú…, befelé hulló könnyekkel siratja egykori fiát, aranyfürtű, kópé unokáit, akik nemcsak a „Kiugrott a gombóc a fazékbul”-ra nem emlékeznek, de a mi ékes magyar nyelvünket sem beszélik már. Meg aztán miféle ronda szokás dívik abban az országban, hogy a mamát beküldik a szobába, s rákötik, nehogy kijöjjön, ha vendég van a háznál, mert árt a doktor úr praxisának, ha kiderül, hogy a mama csak ezen a mi furcsa, magyar nyelvünkön beszél. A menye is jócskán megváltozott, kimért, távolságtartó, idegen lett. Hová tűntek a mindent kimerítő, hosszas beszélgetések?…

Hát ezért szomorú Gizike néni! Azóta is jönnek címére a hosszabb-rövidebb levelek, könnyebb-súlyosabb csomagok, de Gizike néni egyre sápadtabb és szomorúbb, mintha valami láthatatlan, gonosz nyavalya rágná nap nap után a lelkét.

Schönberg Éva