Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Filléres emlékeim

„Oly drágák nekem, kidobni őket nincs erőm…”, de nem is folytatom az egykori Bródy-dalszöveget, kedves olvasók, mert az elmúlt évek emlékeit felidézni, egyre nagyobb örömöt okoz, és egyre gyakrabban teszem ezt. Előrebocsátom, hogy soha nem gyűjtöttem semmit, se bélyegeket, se szalvétát, se régi pénzt, de még képeslapokat sem, azonban az utóbbi időben, egyre többször fog el a kétségbeesés, hogy nincsenek tárgyi bizonyítékaim a múltamról, a város múltjáról, ahol születésem óta folyamatosan, bár néhány hónap megszakítással élek. Azt azonban tudom, hogy a szakiskolában és a hadseregben eltöltött két tucat hónap is nagyon hiányzik az életemből. Talán azért történhetett meg az, hogy az azóta eltelt harmincegynéhány esztendő alatt nem fordítottam kellő figyelmet a városomra, erre a drága szülővárosra, ifjúságom és egész eddigi életem városára. De most, néhány, de igazán csak néhány éve odafigyelek! Azóta, amióta néhány jeles váradi férfiú és persze hölgy is, megszerettette velem városom történetét, épületeit.

filleres 1

Történt pediglen, hogy egy ócskapiaci bóklászás során, rábukkantam néhány poros, kissé szakadozott újságra. A Nagyvárad című napilap régi, háború alatti számai voltak. Egy másik alkalommal, egy szegényesen öltözött nénikétől pár darab képeslapot vettem. Az ötvenes, hatvanas évek Váradját, néhány jelesebb épületét ábrázolták. Az i betűre a pontot pedig az tette fel, amikor a kezembe került Péter I. Zoltán csodálatos munkája, a Mesélő képeslapok. Képzeljék el kedves olvasók, kölcsönkértem a könyvet és lapról lapra lefénymásoltattam, beköttettem. Szinte naponta forgatom ezt a “könyvet” is és az azóta megvásárolt várostörténeti munkákat, amiket azóta szereztem, vásároltam. Azóta gyűjtök! Gyűjtöm ezeket a munkákat, amiket a csekély érdeklődés ellenére is, óriási kutatómunkával, az ehhez párosuló lelkesedéssel írnak a váradi helytörténészek. Azok az emberek, akiknek hatására már nem “csak úgy” járok az utcán. De jó is lenne, ha ezek a könyvek sok váradi magyar emberhez eljutnának! Eljuthatnának az iskolákba, osztályfőnöki órákra, ahol ifjú barátaink megismerkedhetnének városukkal, a város történetével.

Sajnos azonban ez nem így történik. A könyvek bemutatójára jó, ha negyven- ötven ember eljön. Mindig ugyanazok az arcok, ritkán pár fiatal. A könyvek eladási statisztikáiról nincs tudomásom, de gondolom, az is siralmas helyzetet mutat. Bár szeretném, ha az ellenkezője lenne igaz.

Egy másik nagy baj, hogy a külföldön élő váradiakhoz egyáltalán, vagy csak nagyritkán jutnak el ezek a munkák. A hazalátogatók nem biztos, hogy tudják, milyen kiadványokat találnak, és hol keressenek utánuk. Bár az utóbbi időben, az internetes csoportokban már elég sok eseményről, kiadványról találhatók megosztások, mindannyiunk hasznára és örömére.

Ja, igen, az emlékek. Hiszen azzal kezdtem az írásomat, hogy emlékezni fogok, közösen fogok emlékezni önökkel. Azokról a dolgokról, amik villanásokként ugranak be a gyermekkorból, aztán a helyekről, ahol a szüleimmel, nagyapámmal jártam. Egy villanás és elindul a fantázia, ömlenek az emlékek, amik néha úgy megrohannak, de úgy…

filleres 2

Szinte látom magamat, még vagy húsz kölyökpajtással, természetesen vegyes nemzetiségűekkel, csúszkálni a tűzforró ágyúcsöveken, amik egykoron szemben álltak a Fekete Sas csodálatos épületével. Innen már csak egy ugrás az üvegcsoda alatti talponálló kávézó, ahol a tíz deka kávékat, fenséges illatfelhőben darálta meg drága jó anyám, a vitrinben lévő darálón. De a színes székek melegét sem felejtem el ma, újra megemlíteni, mert ahányszor arra visz az utam, mindig látom őket magam előtt, rajta a trécselő ráérősökkel. Most látom, azt írtam, hogy visz. De már nem visz. Már nagy ívben elkerülöm a feldúlt teret. Ezt az átalakulás alatt álló teret, de az átalakulásra arra most már egészséges kíváncsisággal várok. Talán sok ezer váradival együtt. Mert most már ez tény. A tér átalakul. Talán funkcionálisabb lesz, még az is lehet, hogy megszokjuk. Az idők folyamán sokszor voltak alakítások. Szobrok cserélődtek, emlékművet állítottak, aztán romboltak. Villamossíneket szedtek fel, megállókat helyeztek át. Változtattak és a város lakói elfogadták a változásokat.

Most az átalakítások alatt, mi váradi magyarok is szeretnénk valamit kapni. Egy szobrot. A király szobrát. Igen, a városalapító szent királyét: Szent László szobrát. Elindult valami. Elindult a polgári kezdeményezés. Aláírások gyűlnek és bármi lesz is az eredmény, valamit teszünk. Valami olyat teszünk, mi váradiak, a világ minden sarkában élő emberek, nemzetiségtől, hittől függetlenül, amire joggal büszke lehet minden nagy elődünk és remélhetőleg büszkék lesznek az utánunk jövők is.

filleres 3

Szóval, így lettem én gyűjtő, az emlékek gyűjtője és erre buzdítanék mindenkit. Mert az emlékeinkre és annak átadására bizony, nagy szükség volna. Azért, hogy a következő években is legyen váradnak egy Jósa Piroskája, Dukrét Gézája, Kupán Árpádja, Péter I. Zoltánja, Fleisz Jánosa, Kordics Imréje. Bocsánatot kérek azoktól, akik kimaradtak a felsorolásból. E városvédőknek a munkái minden váradi könyvespolcán ott kellene legyenek. Azért, hogy aki ismeri, a múltat ne feledje, aki pedig nem, az megtudja, milyen csodálatos múlttal rendelkező városban él.

Farkas László, Nagyvárad