Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Eszementen

Nem akarok én senkit megbotránkoztatni, kedves sorstársaim, a címben szereplő szóval, nem személyre értem a fenti kifejezést. Sőt, inkább egy jelenséget akarok a szemek elé tárni. Annál is inkább, hogy így év után, év elején elgondolkodik az ember, nemcsak önmaga dolgairól, nemcsak a világ „nagy ügyeiről”, de szűkebb környezetéről is. Tettem, teszem én is, a még megmaradt eszemmel.

Román barátommal találkoztam a napokban, és beszélgettem vele több mindenről, a romániai politikáról is. Szememre vetette, hogy már sokadszorra csalatkozik az RMDSZ-ben. Hiába jeleztem neki már többször is, hogy már rég nem vagyok a párt híve, hogy rég nem magyar értékeket, érdekeket képvisel, de ő és más román nemzetiségű ember egy az egyben az erdélyi magyarsághoz kötik a még mindig nem magyar pártot. Hiába, csak sorolja, mondja, kérdezi, szememre veti, hol a magyar gerinc, a magyar tisztesség, a becsület, amit sok ideig az erdélyi magyarság jellemzőinek tartottak az erdélyi románok?! Hol vannak az egyenes jellemű, szavukat tartó, eszes magyarok?!

Hol vannak, teszem fel én is magamnak a kérdést. Nemrég egy általam nagyra tartott irodalmi szaki írt rólam nem épp hízelgő sorokat. Habár kikértem a nem helyén való, nem tárgyilagos szavait, valahol mégis megértem, ha véleményem szerint célt is tévesztett írásával. Talán azokra kellett volna ráolvasson, akik az eszei kellene legyenek szűkebb vagy tágabb értelemben vett magyar közösségeinknek. Igen, jogos lenne a kérdés, hogyan kerül a bakancs az asztalra?! Egy nyugdíjas bányász ír, fogalmaz meg véleményt, „osztja az észt”, keres okokat, okozatokat, szavakba önti meglátásait. Esztelen, eszement állapot! Egy rendes társadalomban, közösségben, ahol rendjén vannak a dolgok, az lenne! Nem itt, ahol élünk, ahol mind kevesebben vergődünk át egyik évből a másikba! Magyartalanul, öntudatlanul kóválygunk az évek határain, gazdag múlton, szegény, szerencsétlen mán és még szerencsétlenebb jövőn merengve.

Eszementnek nevezik az embert, aki céltalanul, önmaga kárára éli mindennapjait. Betegség vagy jellemhiba, netalán egyik fajtája az önpusztításnak, az önfeladásnak? Nemzetre, közösségre vetítve talán még súlyosabb megállapításokat lehetne tenni…

Nézzünk széjjel körülöttünk, kedves bihari sorstársaim, kik és hogyan vezettek át bennünket egyik évből a másikba? Elsősorban azokhoz szól kérdésem, akik tisztségük folytán is arra hivatottak, hogy eszei legyenek közösségüknek! Vallási és szellemi vezetőkre gondolok. Lelkészekre, értelmiségiekre, akik összekapcsolják a múltat a jelennel és jövővel, híveiken, tanítványaikon keresztül. (Nem mindegy, hogyan!)

Mindannyiunk baja, nagy fogyatékossága az, hogy az ész elment. Messze onnan, ahol szükség lenne rá. Eszementek lettünk. Bányász ír! Pap politizál! (Zseb)politikus papol! És veszi a véleményformáló lapot, románt, magyart! Van rá pénze, ad a román állam! Eszement egy világ ez, kedves sorstársaim! Mert nézzük csak meg kiknél, kihez ment az ész, helyben és szerte Biharban! Az érdekvédelmisekhez, akik nem is védnek, nem is képviselnek, csak élősködnek! Van eszük? Persze hogy van, magukhoz való! Vallási, értelmiségi! Mögé bújnak Ödön és társai, és mutogatják, fennen hirdetik: nálunk az ész! A nép pusztulásig, mi mást is tehetne, eszementen hisz nekik!

Már az erdélyi románok is csodálkoznak, nem tudják hol az eszünk!

Gábor Ferenc, Köröstárkány