Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Egy holt város

Van egy város Romániában, délnyugaton, a Duna mentén – ha az itt következők alapján felismered, nyert ügyed van – ahol nyári utazásaim során néhányszor megfordultam. Először sem tűnt túl barátságosnak, ezen a nyáron azonban a teljes idegenség érzését keltette bennem. Meglehet, a városlakók másként nyilatkoznának városukról, mivel benne élnek, és ami számomra természetellenes, az számukra föl sem tűnik. De talán együtt éreznek velem, ha megpróbálják a helyzetembe képzelni magukat. Most pedig jöhet az élményleírás.

Átutazóban vagy. Autóbusszal érkeztél a városba, és vonattal kell továbbmenned. Reggel, fél kilenc körül a város központjában élelmet akarsz vásárolni (ennivaló nélkül távoztál előző tartózkodási helyedről, gondolván, hogy útközben majd csak akad valami táplálékforrás). Nagy nehezen találsz egy boltot a főtér egyik sarkában. Örömmel közeledsz hozzá, de amikor az ajtóhoz érsz, látod, hogy zárva van, és hogy a nyitásrend szerint 8-kor kellene nyitnia. Kiábrándultan mész tovább. Végigmész a szeméttel teleszórt főúton, a közeledben röpködő legyeket hessegetve (azon a napon a meleg reggel sem enyhül), de sehol egy élelmiszerbolt.  Ugyanakkor a szemed előtt egymást érik a pénzváltó irodák, bankok, cég- és pártszékhelyek, közigazgatási hivatalok. Minek mindez?  Én éhes vagyok! – mondogatod magadban. Aztán lehangoltan, de reménykedve távozol a vasúti állomás irányába. Hátha ott jobb sors vár rád (még emlékszel arra, hogy régebben, egy alkalommal az állomással szembeni vendéglőben reggeliztél). Útközben egy park melletti járdán zöld faleveles gallyakkal sepregető, vagy inkább az utca porát az orrod alá kavaró, köztisztasági alkalmazottakként dolgozó asszonyokba botlasz. Kíváncsiságból, riporteri módon megkérdezed tőlük, miért nem használnak rendes seprűt, amire azt a válasz kapod, hogy így is jó, sőt, még jobb. Erre már nincs mit mondanod.  A vasúti állomáshoz érsz, és megdöbbenve nyugtázod, hogy az a vendéglő, ahol egykor éhségedet csillapítottad, mára végleg bezárt. Te azonban makacsul ragaszkodsz a célodhoz.  Keresel egy közeli étkezdét vagy élelmiszerboltot, de nem találsz, mert olyan nincs. Végül, mindeme sikertelen próbálkozás után, kénytelen vagy lemondani „szerény” emberi igényed kielégítéséről.  Vigaszul veszel egy fél literes ásványvizet az állomás várótermében lévő bódéból. A legnagyobb örömödre papírzacskós rágcsálnivaló is akad itt. Az éhenhalást tehát elkerülted. Várod a vonatot. Már csak néhány perc van hátra. Megkönnyebbülten készülsz kimenni a peronra. A következő pillanatban izgatottságot olvasol le a közeledben lévő vonatra várók arcáról. Tudakozódsz tőlük, hogy mi a baj. Villámcsapásként ér a hír: vonatod félórai késéssel érkezik (ez nem helyi hiányosság, inkább romániai sajátosság). A várakozásnak tehát nincs vége. Közben elgondolkozol az élet értelmén. Eszedbe jut egy gondolat Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjéből: „A bűn az, ami szükségtelen. Ha ez így van, akkor civilizációnk kezdettől fogva a bűnre épül”.

Furcsán hangozhat, de nem látok lényeges különbséget a fenti, holtnak is nevezhető város és a fejlettebbnek tekintett „élő”, „civilizált” urbánus  környezet között. Az, ami itt túl kevés, az ott túl sok. Itt is, ott is a fölösleges dolgok árasztják el az emberek életét. A feltétlen profitszerzés gazdaságtana alapvetően téves, hisz a pénz nemcsak a gazdagság forrása, hanem a szegénységé is. És ez mindenütt érvényes. De ki az a dúsgazdag, aki nem alszik jól éjszaka emiatt?

Végül megjön a vonatod. Elhagyod a holt várost. Utazhatsz emberibb tájak felé, oda ahol otthon érzed magad. Vajon van olyan hely a világban?

Blága L. József