Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Darazsak

Korfun az embert óvatosságra inti a darazsak jelenléte. Amint elhelyezkedünk vacsoraasztalunknál, nem tudni honnan, máris ott teremnek! Először csak egy felderítő jön, végigszaglászni sajtot, gyümölcsöt, üdítőt. Fél percre rá már ott a másik, s aztán, mintegy varázsütésre, odarepül a következő, aztán egy negyedik s az ötödik is, míg a végén már vagy tízen keringenek körülöttünk. Ugyanez a helyzet a reggelinél is, beszállingóznak az étterem nyitott ablakain, s ott röpdösnek az ember feje, válla, asztala körül, s ha tehetnék, degeszre tömnék magukat mindenféle földi jóval.

– Ne kukoricázz velük, mert megjárod! – szólok a férjemre, aki igyekszik elhessegetni őket.

– Szemtelenek, mint a piaci legyek, téged nem idegesítenek?

– Dehogynem, csakhogy én már egyszer megjártam velük! – válaszolok teljes nyugalommal, majd mesélni kezdek – nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy kirándulás alkalmával, arra lettem figyelmes, hogy egy füves területen darazsak repülnek ki-be egy földbe vájt üregbe. Elszórakoztatott a dolog, mert ilyet még nem láttam, majd gondoltam egy nagyot és rátettem a lábamat a résre. A darazsak meg se ki, se be. Akkor még nem tudtam, hogy nem lehet velük kukoricázni. Amikor eluntam a dolgot, elvettem a lábam és továbbálltam. De nem jutottam messzire, mert a dühös fullánkosok rámtámadtak! Már nem emlékszem, hány csípett meg, nyolc vagy tíz, de arra igen, ahogy jajongva ugrálok a füvön. A nap további részét a sátorban töltöttem lázban fekve, a felnőttek meg, jobb híján, sárpéppel kenegették a csípések nyomait. Azóta nem csípett meg egyetlen darázs sem, soha többé nem ingerkedtem velük. Tisztelem őket, és azt hiszem, ők érzik is ezt. Mint ahogy azt is, hogy én már gyerekként áldoztam a darazsak könyörtelen istenének!

Schönberg Éva