Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Legyőzte a csend?

Megmaradásunk egyik évezredes záloga a kitartásunk. E nélkül akkor sem vészeltük volna át, amikor a tatárok, a törökök támadtak bennünket, amikor darabokra szaggatták az országot. De ha csak az elmúlt száz esztendőre gondolunk: a magyarság jelentős része, amely idegen államok határai közé szorult, a kitartásának _és nyilván nemzettudatának és elvhűségének _ köszönheti létét. A modern kori, kilencvenöt éve tartó szinte folyamatos elnyomás ellenére is itt vagyunk, és vannak céljaink. Megannyi törekvés indult és stratégia szövődött ellenünk, a magyarok beolvasztására, elnyomására, elhallgattatására, s mi, konok népség, mégis kitartottunk, sőt most is felszólalunk a bennünket ért sérelmek okán. Mert egyvalamit sosem tudtak kiirtani belőlünk: azt az érzést, ami a vérzivataros évszázadok során szorosan összefonódott, egybenőtt, összeolvadt magyarságtudatunkkal: a kitartásunkat.

Mint ahogy más sem, én sem vindikálhatom magamnak a jogot, hogy megállapítsam, ki a jó vagy ki a rossz magyar. Ám aki magyar és az is akar maradni, aki közössége érdekében, magyarságáért valamit cselekedni akar, annak egyvalamit sosem szabad elveszítenie: a kitartását.

Napjainkban, amikor nem fegyverrel kell védenünk a nemzetet, újabb és újabb kihívások elé kell állnunk, és a mai harc talán sokkal keményebb és kegyetlenebb, ha nem is annyira véres, mint múltunk fejezeteiben. Megvédeni magunkat pedig csakis úgy tudjuk, ha őseink példájából és történelmünk tanulságaiból merítve kiállunk igazunkért és meg nem hunyászkodva, el nem hallgatva, kitartón küzdünk azért, ami bennünket megillet. Mint ahogy egyéni, úgy közösségi vágyainkat is csak akkor tudjuk beteljesíteni, ha nem veszítjük el azt, ami vezet és hajt bennünket a kitűzött cél felé: a kitartásunkat.

A rendszerváltozás utáni időszak, az eltelt negyedszázad egyik legfőbb tanulsága a romániai magyarok számára: szinte semmit sem érhetünk el áldozathozatal vagy engedmény nélkül. Nehéz ebbe beletörődni, de a mai román politika nem a jószívűség, a józan paraszti ész, hanem a haszonszerzés miatt ad meg valamit abból, amit kérünk. És ha netán érdeke úgy diktálja, vissza is veszi. Egyelőre tudomásul kell vennünk, hogy a politikum, és különösen a mai romániai társadalom nincs még felnőve ahhoz, hogy mondjuk a kisebbségi problémákat, „a magyar kérdést” európai módon kezelje. Ezért mindent, amit magunknak kérünk, csak akkor kaphatjuk meg, ha meggyőzzük a többségieket, hogy amit akarunk, az nekik nem rossz, őket nem sérti, számukra nem káros. Ehhez a sokszor értelmetlennek, de legalábbis eredménytelennek tűnő párbeszédhez pedig türelem, higgadtság és legfőképp kitartás szükségeltetik.

A nagyváradi magyarság jelentős részének egyik óhaja, hogy a városalapító király, Szent László szobra újra azon a főtéren álljon, amelyik valamikor az ő nevét viselhette. A mai Egyesülés (Unirii) tere azonban idegen uralom irányítása alatt épül ismét át, és egyelőre kevés rá az esély, hogy a szentté avatott magyar lovagkirály bronzmása kikerüljön a Pece-parti Párizs központi terére. Az ügy szerteágazó részleteinek újbóli ismertetésébe vagy elemzésébe nem mennék. Ami most mégis arra késztetett, hogy tollat ragadjak, az a Szent László szobrot a váradi Szent László térre nevű virtuális, interneten szerveződő csoport – a magyar közéletben is megjelenő – hús-vér vezetőjének minapi megnyilatkozása. A civil kezdeményezésként induló, majd jelentős pártos oldalszéllel szerveződő csapat az elmúlt nyolc hónapban – valljuk be – komoly sikereket tudhat magáénak. Ha kézzelfogható eredménye nincs is tevékenységüknek, az mindenképp elismerésre adhat okot, hogy ennyi időn keresztül fenntartották a témát. Még a román sajtó ingerküszöbét is elérte egyik-másik akciójuk, de a legfontosabb, hogy valamelyest tematizálták a váradi magyar politikát. Ténykedésük révén a szokásosnál nagyobb figyelmet kapott Szent László.

Sajnálatos, hogy a Szent László szoborért harcolók civil bőrbe bújtatott csoportosulásának vezetője kijelentette: belefáradt. A váradi magyaroknak, a civil szervezeteknek és a pártoknak is felrója: „ha mi néhányan, akik az ügy mellé álltunk az év elején, nem teszünk semmit, akkor nem is történik semmi ez ügyben”. Igaza lehet, de megkérdezném: ha ő állt a kezdeményezés élére, akkor ki cselekedjen helyette? Szerveztek fórumokat, aláírásgyűjtést, egyeztettek a pártokkal, egyházakkal. Jó. És tovább? Ennyi volt a terv?

Naivságot és a közéletben abszolút járatlanságot jelent azt gondolni, hogy a felújítás alatt lévő váradi főtérre pár hónap alatt oda lehet varázsolni Szent László szobrát. Ez a csapat vagy vezetője azt hihette, hogy februártól augusztusig lejátssza a meccset a román elöljárósággal? Sajnos egyértelmű, hogy a lovagkirály szobráért harcoló maroknyi magyarnak a lelkesedésen kívül nem volt stratégiája, a politikai érzékről nem is beszélve. De ami a legszomorúbb, vezetőjüknek a kitartása is megingott. Belefáradt.

Nem kell nagy közéletismerőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: nyáron a parlament nem működik, a bíróság vakációzik, a hivatalnokok nyaralnak, a civilek és a hétköznapi munkásemberek is igyekeznek szabadságolni. Nehéz bármit is előremozdítani. A közéletben eluralkodik a csend. Úgy látszik, még ez a nyomasztó nyári hallgatás is le tudja győzni azt, akinek megroppan a kitartása, a hite. Vagy mindössze indok a visszalépésre.

Borsi Balázs