Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Chicagói művészek vendégszereplésétől a Papírsárkányig

Nemrégiben a váradi közönség is láthatta a chicagói Trap Door Theatre társulatának vendégjátékát. A Franciaországban élő híres román kortárs író, költő, Matei Vişniec The word progress on my mother’s lips doesn’t ring true (Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan hangzik) című darabját mutatták be az itteni publikumnak, a produkciót SZABÓ K. ISTVÁN, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője rendezte. Az előadás premierje 2011 decemberében volt Chicagóban. Hogy miként került kapcsolatba Szabó K. István a chicagói társulattal, milyen volt az együttműködés az amerikai színészekkel, s hogyan fogadta a romániai és magyarországi közönség a vendégjátékot? Erről és több minden másról beszélgettünk Szabó K. Istvánnal.

chicagoi 1

Matei Vişniec és Szabó K. István a szerző szülővárosában, Radócon megtartott közönségtalálkozón

 

Szabó K. István nem első ízben vitt színre Vişniec-darabot. Pár éve a nagybányai városi színháznál rendezte meg a No, de mama, ezek most elmesélik a második felvonásban azt, ami az első felvonásban történt? című színdarabot. Az írónak tetszett az a hangulat, az a világ, amelyet a rendező megteremtett. Ezért aztán folytatódott az együttműködés. Egy napon felhívta a rendezőt, mégpedig azzal, hogy szeretné meggyőzni: rendezze meg a szövegét az Amerikai Egyesült Államokban. Szinte másfél évig tartott az egyeztetés, amíg elkezdődhetett a tulajdonképpeni munka. Szabó K. István 2011 októberében utazott ki az Egyesült Államokba, s december elején tartották meg a premiert.

A rendező beszélt arról is, miszerint Chicagót – jelenleg – az amerikai színjátszás központjának tartják. Az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városának meglehetősen pezsgő színházi életéhez a „szentháromságnak” becézett Steppenwolf, Goodman és Victory Gardens kőszínházak mellett közel 200 független társulat is hozzájárul. Persze vannak tiszavirág-életű truppok, amelyek egy-két év múltán lehúzzák a rolót. Ám vannak olyanok is, mint például a Trap Door Theatre, amely húsz esztendeje működik. Különlegessége abban áll, hogy ez az egyetlen olyan teátrum Amerikában, amely csakis kortárs európai műveket tűz műsorára, külön hangsúlyt helyezve a kortárs európai darabok amerikai premierjére. Vişniec mellett foglalkoztak már olyan jelentős kortárs írók műveivel, mint például Heiner Müller, Werner Schwab, Howard Barker vagy Dorota Maslowska. A Trap Door Theatre művészeti igazgatója, Beata Pilch lengyel származású, gyökerei révén kötődik az európai színházhoz s ehhez a formanyelvhez. Amerikai színházi szakemberek mellett több ízben dolgoztak már együtt európai rendezőkkel is, ez változó. A Trap Door Theatre állandó székhellyel rendelkezik, előadásonként  50-60 nézőt befogadó stúdiótere kiválóan alkalmas az intimebb, közvetlenebb színházi játékokra.

chicagoi 4

Jelenet a chicagóiak előadásából

A délszláv háború iszonyatát, hatásait, az emberek lelki gyötrelmét megidéző Vişniec-produkció nagy port kavart. A társulat általában premier után hat hétig, 24 alkalommal játszik egy-egy előadást. Ez a produkció pedig megmaradt a repertoárban, nyár elején az 50. előadásnál tartottak (ebbe beleértendők a romániai és magyarországi vendégszereplések is), és itt nem áll le, s ha minden a tervek szerint alakul, ősszel már Washingtonban is megtekinthető lesz.

Ami a társulatszerkezetet illeti, bár létezik egy állandó társulati mag, minden új produkció előtt szerveznek nyitott szereplőválogatásokat, s a casting után új emberek is bekerülnek a csapatba, az alapemberek mellé. A Váradon is játszott előadásban nyolc szereplő közül két színész társulaton kívüli.

Hogy milyen volt az együttműködés az amerikai művészekkel? Szabó K. István elmondta: igazán nyitott, jól képzett, lelkes emberekkel volt alkalma együttműködni. Imádnak dolgozni, örülnek a lehetőségnek, hogy játszhatnak. Amerikában meglehetősen bizonytalan a szakmai lét, állandó szerződések nem léteznek, ezért megbecsülik, értékelik a feladatot, a játéklehetőséget. Nagyszerű volt az együttműködés, meglehetősen gyorsan és jól tudtak alkalmazkodni az európai színházi formanyelvhez. „Milan Pribisic szerb dramaturggal külön kis történelmi előadások keretében próbáltuk értelmezni, megértetni velük a délszláv háborút. A témához kapcsolódó filmeket is néztünk közösen. Hihetetlenül érzékenyen reagáltak arra a valóságra, ami számukra igencsak távoli” – magyarázta a rendező.

chicagoi 5

Arról is beszélgettünk, hogy mi az, ami Szabó K. Istvánt leginkább megragadta e Vişniec-drámában. A mű megrázóan eleveníti föl a délszláv háború borzalmait, az emberi szenvedést. „Megborzongtat a tudat, hogy milyen közel állunk az összeomláshoz, az, hogy milyen könnyen kivetkőzik emberi arcából az ember. Azt hinnénk, annyi háború, két világégés után tanultunk valamit saját tragédiáinkból, de nem, és egyik pillanatról a másikra lenullázzuk az evolúciót, és szabadjára engedjük magunkból a földön valaha is élt legvérengzőbb, legaljasabb állatot. Emlékszem,’95 nyarán cimborákkal sörözgettünk, közel a szerb határhoz. A szél áthozta a lövöldözések hangját. Elnevetgéltünk azon, hogy mennyire jobb nekünk ideát. Később megtudtam, hogy aznap, relatív a szomszédságunkban, kivégeztek több száz civilt. Ennek a helyzetnek az abszurduma nem hagy nyugodni. Vişniec színdarabjának kulcsszava a fejlődés, erre reflektálok én is ebben az előadásban, az evolúció paradoxonára, arra, hogy briliáns elmével megáldva műholdakat eregetünk az űrbe, hogy majd azokon keresztül felfedezzük primitív brutalitásunk nyomait, a tömegsírokat. A dráma története viszonylag egyszerű: a háború végén porrá égett otthonukba visszatérő szülők a közeli erdőben elesett fiuk holttestét kutatják. Annál összetettebb ennek az érzelmi háttere: torokszorító helyzet, amint az apa már-már abszurdba hajló cselekvése során fölássa az erdőt, a földdel együtt kiforgatva az egész Balkán történelmét” – mesélte a rendező.

chicagoi 3

„Ebben az országban az a boldog anya, aki tudja, hová vannak eltemetve a gyermekei. A boldog anya gondját viselheti a fia sírjának. És pontosan tudja, hogy abban a sírban az ő gyermeke teste van, nem egy akármilyen öregember teste. A boldog anya a fiai csontjait őrző sírnál annyit sírhat, amennyit akar. Annál a sírnál, ami tényleg az ő gyermeke csontjait őrzi. Például az unokatestvérem, Vera. Még mindig nem biztos abban, hogy az a sír a gyermeke sírja. De felismerte a fia ingét. Kétség sem fért hozzá. A fia inge volt. Elásta azt az inget és most annál a sírnál kesereg, ahová az inget elásta. Virágot visz az ing sírjához. És egy ideje már nem sír annyit, mint régebben. Megnyugodott. Gyászolhat. Újra dolgozni kezdett. Már a sírhoz sem jár olyan gyakran. A fia sírjához. A fia ingének sírjához. MA már csak HETENTE egyszer-kétszer megy.” Az anya egyik megrázó monológja a chicagói társulat előadásában

A Mike Morch által tervezett minimalista díszlet is sokat „elmond” a sivárságról, kegyetlenségről, halálról. Egy állványzaton mindenféle lábbelik (civileké és katonáké egyaránt) lógnak: női cipők, papucsok, bakancsok. Cipők, melyeknek már nincs gazdájuk… Az erdőt megjelenítő geometrikus tér látszólagos harmóniát sugall, aztán felrobban.

És hogy miként jutott el erre a messzi tájékra az amerikai társulat? Az idén a létrejöttének huszadik évfordulóját ünneplő Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál szervezői hívták meg a truppot. Ám nemcsak Nagyszebenben játszottak, hanem Matei Vişniec szülővárosában, a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi-on) – ahol a szerző is jelen volt az előadáson –, valamint Suceaván, majd a körút során Szatmárnémetiben és természetesen Váradon tartottak előadást. A nagyváradi Szigligeti Színház után a budapesti Thália Színházban vendégszerepeltek. Minden helyszínen újraépítették a játékteret. Mindenütt jó volt a fogadtatás, fogékony volt a közönség.

Arra a kérdésre, hogy elképzelhető-e, hogy a közeljövőben megrendezi ezt a darabot akár a váradi, akár valamelyik másik magyar társulatnál, a rendező azt válaszolta: el kell telnie egy időnek ahhoz, hogy, eltávolodva ettől az élménytől, újragondolja, újraértelmezhesse a művet. A váradi előadáson egyébiránt kivetítőn lehetett olvasni a magyar szöveget, a fordítást Botházy-Daróczi Réka készítette.

S ha már visszakanyarodtunk Váradhoz, arra kértük Szabó K. Istvánt, hogy néhány szóban értékelje az elmúlt évadot. Mint mondta, a 2012-2013-as évad lényegesen nehezebb volt, mint az előző. A 2011-2012-es évadban nagyobb volt a lendület, jobban érvényesült a kezdet energiája. Az ezt követő évad a Fesztiválok évada lett, nagyszabású rendezvényekkel (lásd: IFESZT, Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, A Holnap Után), lényegesen több előadást mozgatva, s ez bizony nagyon komoly erőfeszítést követelt. Hozzáfűzte: „Az évadmutatóink szépen alakultak. Művészi szempontokat mérlegelve, bár kiegyensúlyozottra, mégis visszafogottabbra sikeredett ez az évad, úgy érzem, egy kicsit elfáradtunk, de bízom benne, hogy ezt az állapotot kiheverve újra erőre kapunk, s a soron következő évad túlmutat az éppen lezárt idényen.”

A múlt évadtervben szerepelt egy kortárs román mű színrevitele, melyet ugyancsak Szabó K. István rendezett volna. Mivel e produkció pályázatfüggő, egyelőre elhalasztották a megvalósítását. A próbahelyszínek miatt továbbra is gondok vannak, hiszen több társulatnak kell osztozkodnia a tereken, ám az pozitívum, hogy a színháznak ismét van stúdiója.

Augusztus 15-én kezdődnek a következő évad első nagyszínpadi bemutatójának próbái. A Szigligeti Társulat első bemutató előadása október 11-én lesz: a Papírsárkány (Ivan Szergejevics Turgenyev Egy hónap falun című színműve alapján) elnevezésű produkciót tekintheti meg a közönség a nagyváradi születésű Harsányi Zsolt rendezésében.

Tóth Hajnal