Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Búcsúzunk Adonyi Nagy Máriától

Szombaton délután egyperces néma csenddel emlékeztünk a Könyvmaratonon Adonyi Nagy Máriára, mikor Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője elmondta a szomorú hírt… Nem írhatom azt, hogy jól ismertem, hiszen egy kiadónál, egy épületben, de más-más lapoknál dolgoztunk annak idején. Azt még kevéssé tudtam, hogy nemcsak kiváló szerkesztő, hanem kiváló költő is volt, olyan, akinek nevét Hervay Gizelláéval emlegették együtt…

Mai Múzsák oldalunkkal ezért Adonyi Nagy Mária emléke előtt tisztelgünk, Wikipédián közölt életrajzával és verseivel. Az 1995-ben készült közös fotót a kép másik szereplője, Adonyi Nagy Mária volt főszerkesztője és kollégája, Stanik István tette közzé.

(fried

bucsuzunk

Adonyi Nagy Mária (Éradony, 1951. október 6. – Berettyóújfalu, 2015. október 13.) költő, újságíró, műfordító. (Az Adonyi felvett neve.)

A székelyhídi és a nagyváradi 3-as számú (ma Ady Endre) gimnáziumban tanult, ez utóbbiban érettségizett 1970-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar–német szakos középiskolai tanári diplomát szerzett 1974-ben. Három évig Szatmárnémetiben tanított, ezt követően egy évig munkanélküli volt, 1978-tól Bukarestben a Munkásélet, 1979-től 1989 végéig A Hét belső munkatársa.

Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, az csak 1978-ban jelenhetett meg a cenzúra többszörös rostálása miatt. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán c. Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 c. antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a 111 vers erdélyi költőnőktől c. gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).

Képtelennek tetsző, de a valóság áramaiból fölbukkanó képzettársításai kozmikus látást és léttudatot kapcsolnak költészetéhez. A költőnőt a romániai magyar irodalomban a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolják.

Az 1990-es években bekapcsolódott a romániai magyarság közéletét érintő kérdésekbe, majd közreműködött a Romániai magyar ki kicsoda, 1997 c. kiadvány szerkesztésében (Scripta Kiadó, Nagyvárad, 1997).

1989. december 22–23-án egyedüli magyar újságíróként járt azokon a bukaresti utcákon, ahol lőttek. Tapasztalatairól, a forradalom furfangos ellopásáról később a Terrorizmus című sorozatában számolt be a Valóság hasábjain. 1990–1992 között a bukaresti Romániai Magyar Szó, majd a Valóság szerkesztője, 1992–1995 között a nagyváradi Erdélyi Napló szerkesztője, illetve főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője, majd a Scripta Kiadó szerkesztője. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett.

 

 

Nefelejcs

1.

A nefelejcs illata felbuzog kék sugarakban -

ameddig ellátni, kásás lüktetés a levegő,

a megkeményedett illatok, olajok fala

tél és nyár között,

a függőlegesen dermedő víz az égtájak között;

mögüle, mint forgó sötét üvegek mögül

feltűnnek néha, akiket ismertem, láttam:

anyám, kétrét görnyedve a rettenetes súly alatt,

gyermek kukucskál, férfiak néznek

tűnő szobákból valahová -

aztán az én arcom is a körforgásban,

aztán az sem, csak a kék pára nehéz kavargása

csak az idő az üresen búgó olajütőkben.

 

2.

Felejtünk bizony, nefelejcs,

felejtünk és emlékezünk -

naponta elfelejtjük a havak kékjét,

a céltalanul szabad futások kékjét,

szemünkben az ég és a tenger lassú szárnycsapásait,

és felejtésünkben ott úszkál valahol

egy érthetetlen sziromlevél,

és emlékezetünkben leszakadt

sirályok húrja a földig.

 

3.

A liliom tejüveg körtéi

tiszta időben elvilágítanak Atlantiszig.

 

4.

Ilyenkor a menta hűvöse vár rám,

igazol valameddig a ragyogás előtt,

s beülhetek az árnyékába,

bár tudom, nem tehet semmit, semmiről -

 

5.

Majd felzúgnak az apró légcsavarok a szaglószervekben,

kiragadnak a nefelejcs és menta kékezüst hálóiból,

a zegzugos olaj falai közül valami más térbe,

hol futni lehet, át a tejfehér tengeren,

lassú, könnyed futással a kinagyított levegőben,

beérni a remegő alkonyi kupába,

mint az olaj, miként a sűrű bor,

mely szétfolyhat, akármerre.

 

6.

Végig a fényes partokon

lengő menyasszonyok suhogtak ilyenkor a fehér szélben,

a megkeményedett illatok fürtjei között

hajlongtak a liliom-menyasszonyok,

leheveredtek a hófehér fűbe,

és kupákat kínáltak a napsütésben,

s a mézédes bor végigpergett a csuklón,

lecsorgott a hó tölcsérein a menták tövébe,

oda, hol most vagyok,

újraszülve, indítva a futásba lökő árnyakat.

 

7.

Miért hát e kavargó halványkék láva

s a csonttá fehérítő napsütés?

Miért ez a futás Atlantisztól

a liliom szomorú tölcséréig

az olaj illó tűi közt?

 

8.

Öregedő, síró anyám nem tud engem

még egyszer megszülni, bármilyen távolra

húzok a menta sűrű illatában,

nem tud engem megszülni,

ha beleveszek egy pici sziromlevélbe,

s a nefelecs-pikkelyes égről nézem,

mint tartja leejtett kezében

az elszállt olaj csupasz ágait.

Madarak

Mondd – micsoda tél jöhet most?

Melyik közeledhet?

Ma ősszel minden hegy ittmaradt

szívünk drótjain feszengnek

Hiszen tudom délre vágynak

engedd hogy menjenek

 

Az utak lépnek házunk felé

cserepe rémületté rezzen –

és a hegyek nem mennek délre!

Köröz az iszonyat szemedben

 

Ha félnék ebben a csöndes őszben ittmaradni

gyújts tüzeket a dombokon

látnom kell ahogy az utak elégnek mint a fák

s szenes ház lesz a homlokom

 

Menekülés

Valaki mindig eloldalog

virágok fekete csengésébe lapul

hiába vigyázzák lépteinket

néma emlékkatonák konokul

 

Valaki mindig átoson

lelkét szögesdrót nem zárja

túl van teleken tájakon

s fagyott ruhaként himbálódzik

hiánya                 hiábavalósága

 

 

Költőnők

Költőnők ti csontos csúnyák

főzni nem tudó idegesek

rézzel foldjátok a reggelt

s estétek arca felreped

 

Kancsóitokban felsírnak

parázzsá érett rózsák

tálak kongnak szíveteken

mesétek felaprózzák

 

A föld még inkább

elfehérül bennebb

kiültök kőesők alá

mint az időben kinnfeledtek

 

Hányas fal hányas magánya

lökdös egyre bennebb

ahol emlék már csak a szó

s a téglák feleselnek

 

Könnyeitek nagy poharak

hányódnak elmosatlan

roppan a porcelánfényű árny

ily ólmos sugarakban

 

Szél zúzza nádasaitokat

– ti vékony sóhajtások –

szemből fúj mindig a világ

bármerre fordulnátok