Búcsúzunk Adonyi Nagy Máriától
Szombaton délután egyperces néma csenddel emlékeztünk a Könyvmaratonon Adonyi Nagy Máriára, mikor Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője elmondta a szomorú hírt… Nem írhatom azt, hogy jól ismertem, hiszen egy kiadónál, egy épületben, de más-más lapoknál dolgoztunk annak idején. Azt még kevéssé tudtam, hogy nemcsak kiváló szerkesztő, hanem kiváló költő is volt, olyan, akinek nevét Hervay Gizelláéval emlegették együtt…
Mai Múzsák oldalunkkal ezért Adonyi Nagy Mária emléke előtt tisztelgünk, Wikipédián közölt életrajzával és verseivel. Az 1995-ben készült közös fotót a kép másik szereplője, Adonyi Nagy Mária volt főszerkesztője és kollégája, Stanik István tette közzé.
(fried
Adonyi Nagy Mária (Éradony, 1951. október 6. – Berettyóújfalu, 2015. október 13.) költő, újságíró, műfordító. (Az Adonyi felvett neve.)
A székelyhídi és a nagyváradi 3-as számú (ma Ady Endre) gimnáziumban tanult, ez utóbbiban érettségizett 1970-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar–német szakos középiskolai tanári diplomát szerzett 1974-ben. Három évig Szatmárnémetiben tanított, ezt követően egy évig munkanélküli volt, 1978-tól Bukarestben a Munkásélet, 1979-től 1989 végéig A Hét belső munkatársa.
Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, az csak 1978-ban jelenhetett meg a cenzúra többszörös rostálása miatt. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán c. Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 c. antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a 111 vers erdélyi költőnőktől c. gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).
Képtelennek tetsző, de a valóság áramaiból fölbukkanó képzettársításai kozmikus látást és léttudatot kapcsolnak költészetéhez. A költőnőt a romániai magyar irodalomban a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolják.
Az 1990-es években bekapcsolódott a romániai magyarság közéletét érintő kérdésekbe, majd közreműködött a Romániai magyar ki kicsoda, 1997 c. kiadvány szerkesztésében (Scripta Kiadó, Nagyvárad, 1997).
1989. december 22–23-án egyedüli magyar újságíróként járt azokon a bukaresti utcákon, ahol lőttek. Tapasztalatairól, a forradalom furfangos ellopásáról később a Terrorizmus című sorozatában számolt be a Valóság hasábjain. 1990–1992 között a bukaresti Romániai Magyar Szó, majd a Valóság szerkesztője, 1992–1995 között a nagyváradi Erdélyi Napló szerkesztője, illetve főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője, majd a Scripta Kiadó szerkesztője. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett.
Nefelejcs
1.
A nefelejcs illata felbuzog kék sugarakban -
ameddig ellátni, kásás lüktetés a levegő,
a megkeményedett illatok, olajok fala
tél és nyár között,
a függőlegesen dermedő víz az égtájak között;
mögüle, mint forgó sötét üvegek mögül
feltűnnek néha, akiket ismertem, láttam:
anyám, kétrét görnyedve a rettenetes súly alatt,
gyermek kukucskál, férfiak néznek
tűnő szobákból valahová -
aztán az én arcom is a körforgásban,
aztán az sem, csak a kék pára nehéz kavargása
csak az idő az üresen búgó olajütőkben.
2.
Felejtünk bizony, nefelejcs,
felejtünk és emlékezünk -
naponta elfelejtjük a havak kékjét,
a céltalanul szabad futások kékjét,
szemünkben az ég és a tenger lassú szárnycsapásait,
és felejtésünkben ott úszkál valahol
egy érthetetlen sziromlevél,
és emlékezetünkben leszakadt
sirályok húrja a földig.
3.
A liliom tejüveg körtéi
tiszta időben elvilágítanak Atlantiszig.
4.
Ilyenkor a menta hűvöse vár rám,
igazol valameddig a ragyogás előtt,
s beülhetek az árnyékába,
bár tudom, nem tehet semmit, semmiről -
5.
Majd felzúgnak az apró légcsavarok a szaglószervekben,
kiragadnak a nefelejcs és menta kékezüst hálóiból,
a zegzugos olaj falai közül valami más térbe,
hol futni lehet, át a tejfehér tengeren,
lassú, könnyed futással a kinagyított levegőben,
beérni a remegő alkonyi kupába,
mint az olaj, miként a sűrű bor,
mely szétfolyhat, akármerre.
6.
Végig a fényes partokon
lengő menyasszonyok suhogtak ilyenkor a fehér szélben,
a megkeményedett illatok fürtjei között
hajlongtak a liliom-menyasszonyok,
leheveredtek a hófehér fűbe,
és kupákat kínáltak a napsütésben,
s a mézédes bor végigpergett a csuklón,
lecsorgott a hó tölcsérein a menták tövébe,
oda, hol most vagyok,
újraszülve, indítva a futásba lökő árnyakat.
7.
Miért hát e kavargó halványkék láva
s a csonttá fehérítő napsütés?
Miért ez a futás Atlantisztól
a liliom szomorú tölcséréig
az olaj illó tűi közt?
8.
Öregedő, síró anyám nem tud engem
még egyszer megszülni, bármilyen távolra
húzok a menta sűrű illatában,
nem tud engem megszülni,
ha beleveszek egy pici sziromlevélbe,
s a nefelecs-pikkelyes égről nézem,
mint tartja leejtett kezében
az elszállt olaj csupasz ágait.
Madarak
Mondd – micsoda tél jöhet most?
Melyik közeledhet?
Ma ősszel minden hegy ittmaradt
szívünk drótjain feszengnek
Hiszen tudom délre vágynak
engedd hogy menjenek
Az utak lépnek házunk felé
cserepe rémületté rezzen –
és a hegyek nem mennek délre!
Köröz az iszonyat szemedben
Ha félnék ebben a csöndes őszben ittmaradni
gyújts tüzeket a dombokon
látnom kell ahogy az utak elégnek mint a fák
s szenes ház lesz a homlokom
Menekülés
Valaki mindig eloldalog
virágok fekete csengésébe lapul
hiába vigyázzák lépteinket
néma emlékkatonák konokul
Valaki mindig átoson
lelkét szögesdrót nem zárja
túl van teleken tájakon
s fagyott ruhaként himbálódzik
hiánya hiábavalósága
Költőnők
Költőnők ti csontos csúnyák
főzni nem tudó idegesek
rézzel foldjátok a reggelt
s estétek arca felreped
Kancsóitokban felsírnak
parázzsá érett rózsák
tálak kongnak szíveteken
mesétek felaprózzák
A föld még inkább
elfehérül bennebb
kiültök kőesők alá
mint az időben kinnfeledtek
Hányas fal hányas magánya
lökdös egyre bennebb
ahol emlék már csak a szó
s a téglák feleselnek
Könnyeitek nagy poharak
hányódnak elmosatlan
roppan a porcelánfényű árny
ily ólmos sugarakban
Szél zúzza nádasaitokat
– ti vékony sóhajtások –
szemből fúj mindig a világ
bármerre fordulnátok