Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Bartók Dél-Biharban

A gyepűvédő Bartók Béla avagy Bartók Béla papucsa Erdélyben maradt  címmel jelent meg VÁGNER SZABÓ JÁNOS írása a Trianoni Szemle című folyóirat 5. évfolyamának 3-4. számában, ennek némileg rövidített változatát tesszük közzé a kiváló zeneszerző és -tudós születésének évfordulója kapcsán. Bartók Béla 1881. március 25-én a bánsági Nagyszentmiklóson született, 1945. szeptember 26-án hunyt el Amerikában.

2 bartok

Egy ritkán közölt portréfotó az Erdély-járó Bartókról, 1907-ből

 

Bartók Béla törökországi gyűjtőútja közben, Ankarából írja Belényesben élő barátjának, Busica Jánosnak 1936. november 18-án: „Kedves Barátom! Most itten gyűjtök fonograffal Kis-Ázsia kellős közepében. Utoljára 1917-ben dolgoztam fonograffal Dumbravita de Codruban. Akkor nem gondoltam volna, hogy a folytatás (…) és méghozzá (…)”  A képeslap szakadt, címzése teljesen, szövegének egy része hiányzik. És Bartóknak ez az utolsó Belényesbe küldött levele.

Bartók Bélának, akit szíve-lelke halála pillanatáig s azon is túl Erdélyhez kötött, legkedvesebb és legtöbbet látogatott városkája e tájon Belényes volt, amely voltaképpen Erdély és a Partium határvidékén, a Fekete-Körös felső völgyében található. (…) Nem lehet kétséges, hogy Bartók 1909-ben felkészülten érkezett Belényesbe, ő soha sehová nem ment előtanulmányok nélkül: a pesti könyvtárakban már megtalálható a Borovszky-féle vármegye-monográfiától kezdve e táj szerelmese, Seprősi Czárán Gyula (éppen belényesi kiadású) Bihari kalauzának ismeretét bízvást feltételezhetjük róla. Fényes Elek Geográfiai szótára, K. Nagy Sándor Biharországa, Bunyitay Vincének a váradi püspökség történetéről szóló monumentális munkája szintén a keze ügyében lehetett. (Ne feledjük még: Bartók Nagyváradon is járt iskolába, bár rövid ideig, 1891-92-ben.) Ha Belényesbe ment, egész biztosan tudta, hogy az 1849-es dráma román származású mártírja, Dragos János szülőhelyére érkezik. Abrudbányán, Topánfalván, Zalatnán móc dialektusú népzenét gyűjt. (…) S az is közismert, hogy minden érdekelte: történelem, földrajz, biológia, irodalom, s törékeny fizikuma ellenére bátor és ügyes turista, a hegymászás a szenvedélye volt, a természeti szépségek lenyűgözték. Még a 30-as években írott leveleiben is fájlalja, hogy a Belényeshez közeli, éppen az említett Czárán Gyula által felfedezett csodálatos barlangba nem tudott elmenni. A fáradtságot nem ismerte, ha számára értékes dologról volt szó: egy esetet maga mesélt családi körben, ott a hegyek között, gyalázatos, sáros időben kénytelen volt lóháton megtenni az utat a kiszemelt faluba. Megtette, és a rá jellemző finom humorral el is mesélte. De voltak itt neki cifrább kalandjai is: a belényesörvényesi fonográfos gyűjtést az szakította meg, hogy a havasi kürtön egyedülálló módon játszó öreg pásztort elhívták – mert farkas támadt a nyájra. (…)

De hogyan is kerül ő Belényesbe? Apró, de nem lényegtelen eltérések vannak az első belényesi út létrejöttét illetően, annyi bizonyos, hogy a vasútállomásról az útja a Tanárok utcájába vezetett, a Busica házaspár házába. Hogy egy 1950-es visszaemlékezés alapján a férj vagy a feleség volt a meghívó, esetleg Bartók kérését teljesítették a meghívással, teljesen mellékes, bár László Ferenc, a kiváló erdélyi Bartók-kutató a tragikus sorsú, homályban eltűnő feleség, Busicáné (szül. Cornelia Nicola) érdemeit hangsúlyozza – méltán. Hiszen egy valóban jó ízlésű, bár egzaltált és szereptévesztéses-rögeszmés nőről van szó. A Bartók-levelek közt találunk olyanokat, amelyből az derül ki, hogy a zeneszerző olyan gondossággal, áldozattal és szeretettel igyekszik segíteni az asszonyon (és így a férjen is), mintha közeli családtagokról volna szó. Mindeddig nem jegyeztük le, hogy egy román tanár házaspár ők, akik természetesen kiválóan beszélnek magyarul is: a máramrosszigeti születésű, görögkatolikus Busica János (nevét írták magyarosan és románul is: Ioan Buşiţia) Budapesten szerzi rajztanári diplomáját, felesége pedig a zeneakadémiára jár, Kodály Zoltán visszaemlékezése szerint, onnan az ismeretség. Bartók első, Torockón véletlenszerűen gyűjtött román népdal-leleteinek tisztázásához kérte Cornelia segítségét. Busicáné különben óromániai származású, majd a tízes évek elején bekövetkező válása után oda megy vissza, és többé nem is hallunk róla.

A Tanárok utcája 1910 táján? Belényes központjában van, közel a görögkatolikus fiú- és leány iskolákhoz, ahol Busicáék tanítottak. Ezek az iskolák sem akármilyen helyek lehettek! Bartók nem mulasztotta el, hogy a nagy nehézségek közepette tető alá hozott 1922 őszi erdélyi hangversenykörútjába beiktasson egy belényesi kitérőt – Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Máramarossziget mellett – egy alig háromezer lakosú városkába. Ekkor már a régi bihari gyűjtőutak szép emlékei is viszik őt, és ekkor tartja egyetlen belényesi hangversenyét a fiúlíceum tornatermében, október 27-én, amelynek műsorán Beethoven, Scarlatti, Brahms, Chopin és saját művei szerepeltek. Hogy utóbbiakat kottából játszotta-e, mint szinte mindig, nem tudjuk, sőt azt sem, mit játszott. Ne feledkezzünk meg azért arról az „apróságról”, hogy ez idő szerint Bartók már világszerte ismert, elismert és ünnepelt zongoraművész, vihart támasztó, de immár megkerülhetetlen zeneszerző, a népdalgyűjtés legjelesebbje. És ez a briliáns magyar tehetség a Trianon után már jelentős román többségű, Isten háta mögötti városkában leül a zongorához egy jól-rosszul fűtött tornateremben, és játszik, játszik, a diákokból, tanárokból, az ilyen-olyan felekezetű egyházi méltóságokból, a szomszédos, magyarok által is lakott falvak – Köröstárkány, Várasfenes, Kisnyégerfalva – kicsit módosabb, igényesebb népéből álló közönségnek. Ne feledjük, 1922-őt írunk, elképzelhetetlen, hogy Bartóknak ne lett volna tudomása, hogy 1919-ben Köröstárkányban és Nyégerfalván soha sem feledhető vérfürdőt rendeztek a Székely Hadosztállyal vívott ütközet után félkatonai és gyülevész román martalócok a civil lakosság körében. (…) Már két éve, hogy a trianoni kényszernek engedve csak úgy tud a drága Erdélybe jutni, hogy vállalja a vízumszerzéssel, a különböző engedélyek beszerzésével járó megalázó megpróbáltatásokat. Miközben idehaza mély ihletettségtől fűtött muzsikáját egyesek „oláhozzák”, s kezd Romániában is bizonyos elvadult nacionalista körökben gyanússá válni, sőt majd a harmincas években egészen becstelen módon meg is támadják román oldalról. De gyűjteni már nem jár, nem járhat, hát játszik – talán a közönség soraiban az áldozatok és a támadók hozzátartozói is ott vannak, s ezt ő tudja. És zongorázik nekik. (Ilyen magasztos emberi és művészi alázat csak Bartók esetében képzelhető el.)

A belényesi koncert hangulatának nincs nyoma a Bartók-irodalomban, van szerző, akinek a számára kétséges is ennek létrejötte. Ifj. Bartók Béla Apám műhelyében című könyvében ott van a hangverseny-regiszterben. Bartók emberi, magyar mivoltának ismeretében bizonyosak lehetünk: az ő vigasztaló muzsikája megszólalt ott, azoknak is, akik elszenvedték 1919-et és fáj a trianoni veszteség. Bartók majd 1922. október 31-én így ír Busicának Kolozsvárról: „Kedves Barátom! Engedd meg, hogy így szólítsalak…” Aztán egy szó se a belényesi koncertről, de a vége felettébb érdekes a levélnek: „Egy rossz pár papucsot Belényesben felejtettem. Ha lesz Váradon második koncertem, talán arra az alkalomra Pappékhoz juttathatnád ezt, vagy magad elhozhatnád.” A rossz pár papucsról a további Bartók-levelezésben semmi hír, de méltán hihetjük, hogy ez a gyakran pejoratív szóösszetételekben szereplő lábbeli ebben az esetben több mint papucs. Lehet ez Bartók ottani otthonosságának szimbóluma is, itt járt Bartók Béla, szépen átöltözött és átsétált a fiúlíceumba, és zongorázott, s bizony, hogy e kitaposott pár papucs immár többletjelentéssel bír. Bartók ott volt és otthon volt a Tanárok utcájában, melynek hangulatát és a tekintélyes Busica alakját a belényesi születésű Réhon József örökítette meg Iskola a patak partján c. írásában. „Messziről jött barátaimat kalauzoltam egy utca, a Tanárok utcája felé. A püspök építtetett ötszobás, kertes házakat, nem akármilyeneket a gimnázium tanárai részére. A két házsor végét sorompó zárta be, ne zavarja senki a tanár urak nyugalmát. Az utca ismét az építő püspök nevét viseli. A házak még őrzik régi eleganciájukat, de omladoznak. Vajon még mindig tanárok lakják? Most újra hallom: – Nézd, ott lakik Buşiţia tanár úr… Tegnap a mi utcánkban járt Buşiţia tanár úr, Muşat tanár úrral sétált. Busiţia a nagy magyar zeneszerző, népdalgyűjtő barátja, kísérője volt. Akár emléktábla is utalhatna a barátságukra. Lehet, hogy valahol utal is, csak nincs róla tudomásom. A fennmaradt muzsika viszont őrzi a környékbeli gyűjtőutak gazdag termését.” Így Réhon József, aki már jóval a 80 fölött van, volt szíves ezt a kéziratban levő írást kölcsönözni és szóbeli közlésével megerősíteni: Belényesben Busica tanár óriási tekintély volt, magyarok és románok körében egyaránt.

Naiv lélek, aki azt gondolja, hogy az a város, amely Bartóknak (és Busicának) köszönhetően a tudományosan megalapozott román népzene és népdalgyűjtés központja volt, ápolja ezt az emléket. Netán a róla elnevezett nemzetközi népzenei szimpóziumoknak ad otthont… Hiábavaló a várostérképet silabizálni, nem található, mert nincs Bartók Béla utca, vagy a Busica-házon valami árva emléktábla, hogy itt járt valaki, akinek munkássága nyomán a „román” jelzőhöz megannyi szépség tapad. Szépség, és nem egyéb. Nem árt megjegyezni, hogy Bartók román népzenei gyűjtése a variánsokkal együtt 3404 db, vannak népek, amelyeknek összesen nincs ennyi. Bizony Belényes éveken keresztül szinte a második otthona volt Bartóknak, több levél is bizonyítja ezt, néha szinte honvágya volt Belényes iránt. Időben visszaugorva száz évet: itt valóban édeni állapotok lehettek egy olyasvalaki számára, mint Bartók Béla. A városon keresztülfolyó, bővizű Vajdafalvi(Nimăieşti)-patakban nemcsak halakat fogtak az odavalók, hanem itt mostak az asszonyok, és nagyvárosi zajok nem sértették a fülét annak, akit a zene angyalai kísértek. Nem szól róla az irodalom, de alig hihető, hogy a messze földön híres csütörtöki nagypiacon ne járt volna: ilyenkor 80-100 kilométerről is eljöttek ide a vásárosok, s az áruk cseréjén kívül a kultúrák is érintkeztek egymással. Busicáék lakóházának ablakán néha hibátlan zongorázás hallatszott ki, a magyar „hangász” úr játéka, vagy éppen ének, amikor is az ide kéretett-rendelt, étellel, itallal jóltartott falusiak énekeltek, például a közeli falvakból jövők.

3 Busitia

Ioan Buşiţiáról csak ez az elmosódott fotó maradt fenn

Busica és a felesége mindig kiválóan megszervezte, előkészítette Bartók látogatásait, bár a férfi ezt 1913 után egyedül tette. Nem a véletlen műve, hogy Bartók Busica Jánosnak ajánlja az éppen 1913-ban megjelent első román népdalgyűjtését, a bihari kötetet – s az is több mint egyszerű érdekesség, hogy amikor ezek a sorok íródnak (2013. szept. 8.), napra pontosan éppen száz éve, hogy Bartók a Busica példányát dedikálja. Jobb helyeken – s ez nem Közép-Kelet-Európa – az ilyen centenáriumoknak rangjuk van. Ezzel szemben a bartóki életmű folklorisztikai része máig megfejthetetlen bizonyos rétegek számára. Az épp száz éve megjelent román gyűjteménynek elég hamar nekiszaladt egy moldvai román „kritikus”, oly módon, hogy Bartók – elnéző, de irgalmatlan humorral – kénytelen volt pontosítással fordulni a Román Akadémia titkárához, s ez az ellene való valóban primitív kirohanás véletlenül sem zavarta őt gyűjtései folytatásában. Csak ízelítőképpen a „kritikából” és Bartók válaszából, Szegő Júlia Bartók Béla, a népdalkutató című könyve alapján. A „kritikus” hat pontba gyűjtötte Bartók „hibáit”, például: „Bartók idegen, nem ismerheti sem a román nyelvet, sem a román nép karakterét, így tehát zenéjét sem értheti meg…”, vagy „Parasztoktól gyűjtött, holott a lautárok (cigány vándorzenészek) sokkal jobban megőrizték a román zene jellegét, mint a parasztok”, végezetül, az utolsó csapás: „Nem is szépek a dallamok, de nem is lehetnek szépek, mert a bihari román zene jellegzetességét a magyar hatás elnyomta…” Bartók cáfoló levelében leírja, hogy „csakugyan a lautárok őrizték meg a román zene igazi jellegét? (…) A gyűjtő rendkívül sajnálja, de kénytelen ellentmondani és kijelenteni, hogy a román népdalok gyűjtésénél a legautentikusabb forrás mégis csak a román nép.” Ami a román nyelvtudást illeti, Bartók még megjegyzi, hogy a „kritikus úr” nem ismeri a román nyelvet – ez a szövegelhelyezésből nyilvánvaló számára. Másfelől Bartók a gyűjtői tisztaság és becsületesség példájával szolgál, amikor felsorolja a mű tényleges hibáit, például hogy az előadás tempóját nem tünteti fel pontos metronómjelzés. (Közismert, hogy metronóm nála olyan szereppel bírt, mint asztalosnál a gyalu, és nemcsak a gyűjtéseinél.)

Ezt az áldatlan esetet egyébként Busicának is megírta Bartók, olyasvalakinek, aki érti is, amit írnak neki. Ezzel veszi különben kezdetét az a hadjárat, amelyet Magyarországon és Romániában az elvadult nacionalizmus képviselői folytattak Bartók ellen.

S aki Bartók papucsát őrizte? Busica tanár úr, akinek édesanyja után a legtöbb levelet írta, s akinek a családja sorsát is figyelemmel kísérte a XX. század talán legnagyobb magyarja. Bakó Endre komoly utánajárással derítette ki és tette közzé a Várad c. folyóiratban Busica még így is elég hézagos életrajzát A Janus-arcú Busica János (Ioan Buşiţia) halhatatlansága címmel (2012/10). Nem mellékes dolog ez, hiszen ha ma valaki Belényesben netán a Bartók–Busica-emlékeket hiányolja, az rá a válasz, hogy „Jaj, hát a Busica vasgárdista volt! Pont vele kellett Bartóknak barátkozni!” Tény és való, hogy ifjúkorában Busica „nagyromán” nacionalista kilengése miatt – 1906-ban – vizsgálat alá került, s egy másik alkalommal is követett el tanítványaival ilyesmit. Bakónál olvashatjuk, hogy a Budapesti Hírlap 1906. szept. 10-i számában a magyarországi román dalegyletek bukaresti utazásáról számol be (a belényesi társaság is ott van). A Busica vezette kórus a román királyindulót énekelte, „Éljen Románia!” befejezéssel és elsöprő sikerrel. Továbbá: Busica lefestette Avram Iancu vidrai szülőházát és a képet „Nemzeti hősünk szülőháza” címmel ellátva a bukaresti Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. (Csak közbevetve, a Busica-kép árnyalása végett, e sorok írójának volt alkalma látni a belényesi múzeumban egy rövid ideig, jól eldugott helyen kiállított Busica-művet: egy Paganini címűt, egy erősen zavarodott férfi kikukucskál a sötétből, hegedűvel a kezében – ez egy jelentéktelen festmény, sötét, zavaros.) A bukaresti kirándulásban egyébként Bartók másik belényesi kapcsolata, dr. Pável Konstantin, Busica tanártársa is érintett volt, tőle tudható, hogy vasgárdista múltja miatt a rajztanárt 1945 után be is börtönözik, tudvalévő, hogy az idegengyűlölet, az antikommunizmus, az antiszemitizmus a Vasgárda ideológiájának szerves része volt. A bebörtönzés nyilvánvaló oka ekkor csakis a kommunistaellenesség lehetett. Ráadásul: magyar diplomája és magyar barátai voltak… Pável tanár különben 1918-tól politikai szerepet vállal, és nincs többé jelen Bartók munkásságában.

Bartok Bela tartalek

Hogy Bartók kígyót melengetett volna a kebelén? A „tiszta forrás” és a népek kölcsönös tiszteletének apostola?! Minden kétséget kizáróan Bartóknak kell hinni, amikor 1931-ben afölötti örömét fejezi ki Busicának írott levelében, hogy hallotta, írták neki, hogy kilépett a Vasgárdából. (…) Magyarellenességgel véletlenül sem lehet vádolni – ezért igencsak kilógott a Vasgárdából. Belényes volt a Vasgárda egyik Bihar megyei központja, ki tudja, hogy milyen nyomást gyakorolhattak a tanárokra? Bartók iránt érzett barátsága nyilván közrejátszott, hogy – nem is volt az olyan egyszerű – kilépett. Bartók és Busica levelezésében nincs sok szó politikáról, a Trianon után keletkezettekben főleg nincs, ekkor már figyelték a két ország közötti levélforgalmat. Hogy személyes beszélgetéseik során miről esett szó a zenén kívül? Nem tudhatjuk, de Bartók személyisége, gondolkodása és tiszta magyar volta Busicára is nagy hatással volt.  Annyit tudunk még, hogy Bartók Adyt és Móriczot vitt belényesi házigazdájának olvasni, Ady esetében például külön felhívta a figyelmet az Illés szekerén című kötet  bizonyos verseire, pl. a Magyar jakobinus dala, Magyar fa sorsa, Nekünk Mohács kell, A grófi szérűn… stb. Móricztól Az Isten háta mögött című regényt ajánlja Busica figyelmébe  A közöttük lévő viszony kétségkívül a legkisebbek ügye iránt elkötelezett, melegszívű emberek barátsága volt, s ítélje meg az utókor ezt az embert a barátjáról. Lássunk néhány példát ennek megerősítésére. Tango Egisto olasz karmester dirigálja a Fából faragott királyfi bemutatóját 1917-ben, a Magyar Királyi Operaházban – a premier óriási siker, Egisto az első dirigens, aki Bartókot interpretálni képes. A bemutató után a karmesterrel együtt látogatja meg Busicát, s Egisto rögtön megérkezésük után ágynak esik – a tífuszfertőzést nyilván már magával hozta. Busica gondoskodik orvosi kezelésről, megfelelő ápolásról, hamarosan meg is gyógyul, Bartók ezalatt –ugyan mi mást tenne? – a közeli falvakban gyűjt. Ez a „közeli” legyen csak idézőjeles, mert ezúttal nem valami tíz kilométeren belül van a közeli, hanem háromszor olyan messze. Ekkor jut el például a szép magyar nevű Havasdombróra (Dumbrăviţa), a Béli-hegység északi lábainál megbúvó kicsiny román faluba, amelyről teljes monográfiát szeretne – ez az elgondolás nem lesz valósággá, a háború és a trianoni határok véget vetnek az itteni gyűjtésnek. Különben elég érdekes társaság az ott, Belényesben: egy olasz, egy magyar, egy román (aki – ekkor még – magyar állampolgár). Olaszországgal hadban állunk, s egy évvel vagyunk a románok erdélyi betörése után. (Lehetett dolguk a helyi spion-kopóknak, mert kétségünk se legyen az ő ottlétük felől.) Busica valószínűleg kiváló vendéglátó is: egy alkalommal Kodállyal és feleségével együtt fogadja Bartókot, van is szép közös fotójuk a biharfüredi Csoda-forrásnál – a képet Kodályné készítette: három komoly, együtt gondolkodó férfi. (A forrást azóta nagyszabású tájépítészeti munka alakította át, de így is szép.) Biharfüredre Bartók mindig visszavágyott, ami nem csoda, hiszen ez az üdülőhely – valamivel 1000 méternél magasabban – nagyon jó volt az ő gyenge fizikumának, légzőszervi bajainak.

Busica portréját zárjuk le Kun József – tanár, író, több Belényesről és vidékéről szóló könyv szerzője – soraival, a Belényes, te drága! című kötet 130. lapjáról. Kun tanítványa volt Busicának. „Szeretettel emlékezem meg iskolánk legidősebb tantestületi tagjáról, Bartók Béla barátjáról, Buşiţia tanár úrról. Sokat leveleztek, együtt gyűjtötték Belényes környékén a román népdalokat. Pertu viszonyban voltak. Rajzra és kalligrafikus írásra tanított bennünket. A tanórákat kivéve szívesen beszélt magyarul: úgy tudtuk, hogy Budapesten végzett. Mindenütt voltak magyar ismerősei, s kedvelt nótája a Káka tövén költ a ruca volt. Szépen hegedült ő is. Élettapasztalataival oktatott, szívesen mesélt vadászkalandjairól. Csak az egyenes úton járó diákokat szerette, a hazudozóknak, hanyagoknak nem kegyelmezett. Minden évben kivitt bennünket egy órájáról a temetőn túli dombokra, hogy élvezze felszabadult játékunkat.” Így maradt meg a 14-15 éves kamaszkori emlékek között Busica alakja. Ó, és az sem mellékes, hogy Kun József megjegyezte Busica kedvenc nótáját: véletlen-e, hogy ez a nóta az egyik motívuma Liszt VIII. magyar rapszódiájának? (Liszt cigányzenészektől jegyzi le 1846-ban.) Bartók akadémiai székfoglalója Liszt magyar voltát hangsúlyozza, nem szólva, hogy Bartók a saját zongorakoncertjein gyakran játszik Lisztet. (Busicáék zongoráján vajon miket játszott?!)

Busica János egy 1930-ban kelt, Octavian Beu román muzikológusnak írott levelében így jellemzi nagyon nagyra tartott barátját, Bartókot: „A séták során gyakran emelt föl egy-egy követ, hogy megmutassa alatta a bogarakat, s hogy megmondja nekem a nevüket és a sajátosságaikat, este pedig az ég csillagképeit magyarázta nekünk, asztronómiai ismeretei iránt keltve csodálatot.. Hallgatag volt és tartózkodó természetű, de ha meggyőződött róla, hogy becsületes és jószívű emberek között van, fölmelegedett és nagyon kedves lett.” Talán elegendő ennyi ahhoz, hogy a Busicáról írottak ne tűnjenek valamiféle szerecsenmosdatásnak. De nagy fordulat lenne, itt, Európa közepén, ha nem azon mesterkednének Bukarestben, hogy miképp lehetne „etnobizniszbe” csomagolva Gyulán szobrot állítani Andrei Şagunának (a Miskolcon született cincár, azaz makedoromán származású, római katolikusnak keresztelt, később ortodox metropolitává avanzsált császárhű főpapnak), hanem például egy szép dombormű lenne a Tanárok utcai házon, Belényesben, hirdetve az egyetemes értékek dicsőségét! (…)