Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Balázs Tiborra emlékezve

„Ki most lefekszik, nem kívánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű  volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre ”

(Dsida Jenő: Tíz parancsolat/X.)

 

Tibor, „annyira boldog vagyok ma, mintha az élettől búcsúznék, mintha szívembe egy almát dugnék, hogy ne verjen, álljon, az ördögbe is,- hogy eléd állhassak és mondjam: Nézd, szomjas lehetsz, vedd ezt az almát és harapj bele”. Stänescu írta ezt, és ha itt lennél, hajnalig beszélgetnénk, ki sem lépnénk a romániai magyar létköltészet hermenetikai köréből. De hát te itt vagy, a szomszéd szobában, ráadásul ezt nem is mi mondjuk, hanem Henry Scott Holland és Dsida, de ők sem egy más világ. „Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelídít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.” Az a Martin Buber-i Én-Te viszony, amire világok épülnek. És amit mi építünk, lélekből, léleknek. Bárhova lépsz, belül vagy a világ auráján.  Azokon, ezeken a lélektisztásokon. Ahol inkorporált kultúra, poézis, transzilván líra, européer húrok. Én most emlékmentésnek hívom, Eckhard mester jelenlétnek, Te talán megérkezésnek fogod. Aquincumba, Székelyföldre, Kolozsvára, Párizsba, Bécsbe, Pilisborosjenőre, Esztergomba, Pestre és Budára, Nagyváradra, mint Szent László király, hozzánk, hozzád, haza. Hazahív a hűség, virradatra megjő a kegyelem,- de a szavak csak kopognak.

Balazs Tibor

Szeretet van, jóság van, hiány van, fájdalom van. Megértés és értetlenség van, görcs és elengedés. A teremtésből kibújt ember első szava dadogás. Aztán egyre határozottabban és halkabban mondja ugyanazt. Teremt. Elevenséget, költészetet, nyelvet, hagyományt. A költő akkor is verset ír, ha nem ír, ha beszélget, ha szerkeszt, ha könyvet ad ki, ha gyermeket nevel, ha szentségel, ha bort iszik, ha vitatkozik, ha elbújik a világ elől, ha beleveti magát az ortegai tömegbe. Ha átmegy mind az erdőtüzeken, átégeti magán a szépet is, a mocskot is, felemeli az anyagot, lélekké nemesíti, hogy legyen mihez nyúlni nagy bajok idején. Magát viszi a vásárra – értünk. Mert ha eljönnek a kapaszkodó idők, márpedig azok mindig eljönnek, akkor gyakorlati eszkatológia van, és életmentés, és létmentés, és nyűszítés, és a szeretet, a hiány szaggató szűkölése. Akkor jajveszékelés van, és fogaknak csikorgatása. Akkor lefolyik a fény és meggörbül az élet. Amikor úgy szorít, hogy ki kell dobnod magadból mindent, csak hogy lélegzethez juss, amikor nincs mivel eltakarnod a világ szemérmét, amikor hegy vagy és gödör vagy, ahová az idő csak szükségét végezni jár. Akkor nem segít a tudás, a nagy enciklopédiák, a Brockhausok, a bölcs gondolatok. Akkor már csak a költészet segít és az Új Testámentum.

Mondják, hogy régen a templomokat szent, nagy energiájú helyekre, erővonalak találkozására építették, ahol bár hosszasan tartózkodni nem lehet (mennyi szépséget, csodát is bír el egyszerre az ember?), de feltöltődni igen. De mondják azt is, hogy az új templomok helyén is, ott, ahol korábban nem voltak kiemelt erővonalak, kivételes energiák, a felszentelés után lesznek. Mert a világ talán mégiscsak így van felépítve,- és ez az életet működtető csoda talán az egyetlen kézzel fogható valóság. Csak az van, amit működtetünk, amit teremtünk. Szóval, gondolattal, cselekedettel és mulasztással. Én vétkünk, én vétkünk, én igen nagy vétkünk. De elmúlik minden, csak a szentség az örök. És ez a világ az ő képére és hasonlatosságára. A mi kishitünk, az ő nagy hosszútűrése. A hazugoknak elvetemedése. Az ige és a bor. A szerelmetes szavak. Amiket kimondtunk, vagy ki kellett volna. Utána csend lesz úgyis. Maradnak a versek, a csuprok, a meleg mozdulatok az asztalon. A hámok, a kengyelek.  Néhány elhasznált szövet. Aztán majd újra felnövünk.

Thibault Blaise, te örök francia bohém, te doctus, te sacer, te Istent románul értő bihari vagány, te Verlaine-Lévinas, te Bacovia, Baconsky, Barbu, te arisztokratikus nagy gyerek, Domine Tiberius, hol vagy, hol kószálsz? Hiányzol, tudod-e? Nekünk, kik egyedül maradunk e tájon, kik belé vagyunk helyezve a világba, mint belénk a szomorúság, és egymásnak öröme, nekünk, kiknek hiába van szeme a látásra, füle a hallásra, nem látunk és nem hallunk, nekünk még nagyon hiányzol. Rokonok, barátok, szerzők, szellemi társak keressük napok óta a lelkész fiát, ki most fizeti a fényadót. Ki most hazaért, ki most helyettünk is felel arra a kérdésre, hogy kik vagyunk mi valójában, s mivégre. Hogy mennyit ér a szavunk, s az összekuporgatott csendünk. Ki most Dudus fiadat keresed a nagy tömegben, ki elengeded minden földi tartozásunk. Ki az Öregistennel kokettálsz, s tartod nekünk az eget. Amíg virradatra tényleg megjő a kegyelem. Mert mi más lehet a szeretetnek ez a bánaton túli, határtalan túláradása, amit irántad érzünk, most, a sokadik napon?

 

„Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.”

Halmosi Sándor
Budapest

Január 11-én, 58 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Balázs Tibor, erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja. Temetésére 2017. január 24-én, kedden 14 órakor kerül sor a Rulikowski temető Steinberger kápolnájából.