Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Az ünnepnek a módját megadjátok!

Az ünnepek, legyenek azok családiak, egyháziak vagy nemzetiek, arra hivatottak, hogy a közösséget összekovácsolják. Családot, hívő embert, népet. Ha családon belüli neves évforduló vagy esemény van, nem lehet igazi, ha nincs jelen az ember valamennyi szerette, közeli családtagja. A nagymamám – aki kilenc gyermeket nevelt, így a nagyapával együtt tizenegyen ülték körbe a nagyasztalt –, mindig azt mondta a cseperedő unokáinak: gyermekeim, a családi ünnepnek a módját megadjátok! Soha ne tartsatok évfordulót addig, míg nem tud oda ülni mindenki az ünnepi asztalhoz, ünnepi ruhában. Annak maradandónak, emlékezetesnek kell lennie. Az ünnep nem attól lesz szép, hogy mi kerül a tányérba, vagy a süteményes tálra. Az ünnep az elcsendesedett lélektől, az odébb tolt szóváltástól, a kisimult arcoktól, a nyílt tekintetektől lesz ünnep. Ez marad meg mindannyiótok emlékezetében. Mint ahogyan a templomi szentmiséből a tisztelendő szeretetszava, a liliom illata, vagy a régi magyar himnusszal záródó szertartás útravalója, amely egész héten tartást ad az emberi méltóságának.

Ugyanolyan a nemzeti ünnep is, mint ahogyan a nagymamám a családi ünnep lényegét meghagyta. Amikor odaállunk nagyjaink szobraihoz, emléktábláihoz, az mindannyiszor a múlt és a jelen átértékelését jelenti. Számvetést és töltekezést, ugyanakkor a nemzeti tudatban való megerősödést is, hisz a sorozatos csalódás, kiábrándultság nagy lélekgyilkos tud ám lenni. De ha szétnézek és látom, milyen sokan érezzük ma is magunkénak azt az évfordulót, amelynek tájékán a „Nyergelj, fordulj!” jelszavakhoz hasonlók hangzottak el, még nem lehet baj velünk. A nemzettel. Mondom a nemzettel, mert mi mindig ugyanazok maradunk, akik Trianon előtt, Trianon után, másfél évszázaddal vagy akár ezer évvel ezelőtt. Sőt, a velünk kufárkodók sem változnak soha. Csak éppen átalakulnak a történelem törvényei szerint.

Ünnepeink idején minden nemzeti sajátságunk fontos, minden, ami csakis ránk, magyarokra vonatkozik, legyen az a Kárpát-medence bármelyik zugában. És ezek nem a virtusról, nem a nagymagyarkodásról szólnak, mint inkább azon jegyek összességének felsorakoztatásáról, amelyek minket, magyarokat meghatároznak: ha ’48, akkor igenis legyen ló, legyen huszár, legyen ezer nemzeti lobogó, vontassanak ágyút, legyen parádé! Persze ezek nélkül is lehetünk magyarok, de minek kéne háttérbe szorítani mindazt, ami a legszebb a nemzetünkben, a történelmünkben? Minek bagatellizálni mindent, ami magyar?

Ezt az utóbbi években, Istennek legyen hála, nagyon is megértették székely testvéreink. És parádéznak március 15-én, mert akkor igenis, parádézni kell.

S ha netán összevetnénk eme díszes felszalagozott, fellobogózott, felparipázott székely ünnepet a nagyváradi trikolóros felhozatallal, már nem is tudom ki, kicsoda ebben az ocsmány összekuszálódott politikai adok-veszekben, ahol a nemzet kiárusítása már minden politikai játszma méretein túlnőtt.

Az ünnepnek a módját megadjátok! – hagyták ránk egykoron a családot összetartó nagyasszonyok. Akik pedig egy nemzetet, jelen esetben egy kisebbséget kellene, hogy összetartsanak egy ünnep sajátosságainak tiszteletben tartása által, azoknak számít legkevésbé minden, ami magyar, minden, ami ünnep. A történtek után, minden kétséget kizáróan.

Sütő Éva