Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Az etikus patikát képviseljük

Nagyvárad közismert és köztiszteletnek örvendő alakja dr. Budaházy István főgyógyszerész, alább vele készült interjúnkat olvashatják. Budaházy István 1941. december 14-én született Nagyváradon. Szülei kisiparosok voltak: apja asztalos, anyja varrónő, és egy igen dolgos családban nőtt fel, amely példát adott becsületességből és szorgalomból, és megfelelő körülményeket teremtett a továbbtanuláshoz.

D. Budaházy István

D. Budaházy István

– Mindig is gyógyszerésznek készült?

– Az egykori premontrei gimnáziumban érettségiztem 1959-ben, az utolsó klasszikus, tehát elsősorban humán orientáltságú osztály tanulójaként. Mi még latint és ógörögöt is tanultunk, érettségin is latinból vizsgáztam. Schwartz Lajos, dr. András Ágoston, Káli Albert, Deutch Márta és még sok más nagy felkészültségű ember, remek tanári gárda foglalkozott velünk a 4-es számú líceumban. Az egyetemet Kolozsváron kezdtem és végeztem el 1964-ben, majd 1965. januárjától 2015. januárjáig dolgoztam – ötven évet. Eredetileg orvosira akartam menni, de valahol valamilyen faktor eltérített, és így lettem gyógyszerész, de persze nem bántam meg.

– Hogyan határozná meg a mesterségét?

– A gyógyszerész egy olyan komplex felkészültségű ember, akinek a szakmán kívül sokmindenhez kell értsen, elsősorban jó pszichológus kell legyen, empátiával kell közelednie a betegekhez és mindenekelőtt figyelembe kell vennie azt, hogy a beteg ember szenved, érzékenyebb, türelmetlenebb. Tudatni kell vele, hogy az orvosnál és nálunk is jó kezekben van, odafigyelünk rá, de a bizalmukat ki kell érdemelni, megfelelő válaszokkal és megfelelő hozzáállással. Nagyon sok gyakornok volt nálunk az évek során, a feleségemnél, Marikánál és nálam is. Sajnos nem minden esetben éreztem velük kapcsolatban a szakma iránti elkötelezettséget. A jelenleg nálunk alkalmazott három kolléganő, akik nálunk praktizáltak, és a mi felfogásunkat, az etikus patikát képviselik az egyre divatosabb merkantil, azaz kereskedelmi gyógyszerszakmával szemben. Ők felelősséggel és a mi szellemünkben szolgálják ezt a hivatást, mert ez nem szakma, ez hivatás. A gyógyszerészetet szigorú törvények szabályozzák, amik bizonyos korlátokat is jelentenek. Esetenként adhatunk tanácsot, sőt bátorkodunk patikaszert is ajánlani, de nálunk ez még nincs törvényesítve, más országokban viszont a gyógyszerész is törvényesen ajánlhat gyógyszert. Nálunk megszokott dolog, hogy a patikushoz bemegyünk és kérünk ezt-azt, de amikor látjuk, hogy ez meghaladja a kompetenciánkat, rögtön orvoshoz küldjük a beteget, akit szintén legjobb belátásunk szerint ajánlunk. Az, hogy a beteg elmegy vagy sem az ajánlott orvoshoz, már az ő dolga.

– Mi a véleménye a gyógyszerkészítés ma jellemző valóságosan is ipari jellegéről?

– A gyógyszerészet az utóbbi ötven évben alapjaiban változott meg: egy preparatív, tehát gyógyszerkészítő szakemberből a patikus egy gyógyszerszakértővé vált, tehát a gyógyszerkészítés áttért a szinte teljesen ipari termelésre, mert a jelenlegi igényeknek „házilag”, receptúra alapján preparált gyógyszerek, nehezen tudnának megfelelni. Ennek ellenére még ma is sok esetben az orvosok gyógyszertárban készítendő vényeket is írnak.

A gyógyszerész szakmának megvan a maga önállósága és autonómiája, de mi bizonyos fokon egy kiszolgáló egység vagyunk. A probléma a gyógyszertár és a kereskedelem között az, hogy a gyógyszerészet nem kereskedelem, de sajnos van egy anyagi vetülete is. A patika egy egészségügyi egység. A gyógyszerész nem a betegnek vagy a vásárlónak az esetenként megfogalmazott igényeit elégíti ki, hanem elsősorban orvosi előirásnak tesz eleget.

Mi vagyunk az utolsó biztonsági lánc, amely a gyógyszerfogyasztást felügyeli, mert történhetnek félreértések, és nekünk a gyógyszert úgy kell átadnunk, hogy a beteg teljes mértékben tisztában legyen azzal, mit szed, hogyan, mikor és mennyit. Megváltozott a gyógyszerésznek és a gyógyszertárnak a szerepe, és a receptúrai, tehát a gyógyszerkészítő tevékenység mondhatni elsorvadt. Vannak gyógyszertárak, amelyek nem készítenek gyógyszereket, mert a minisztérium úgy tíz-tizenöt éve megengedi sajnos, hogy nem kötelező a gyógyszertáraknak receptúrát is fenntartani. Ilyen értelemben a szakma egy kicsit szimplifikálódott. A receptkészítés egy igencsak munkaigényes művelet. Például volt egy olyan esetem, amikor 3-4 lejért kellett készítsünk egy gyógyszert egy néhány hónapos szívbeteg gyereknek, és egy gyógyszerész jó pár órát eltöltött vele, miközben anyagi haszonról nem beszélhetünk, de hasonló esetekben nem a haszon a lényeg, hanem, hogy a beteg kiszolgálása, gyógyítása legyen a szemünk előtt. Ugyanakkor egyre szigorúbb szabályok léteznek a gyógyszerkiadásra, például az utóbbi években antibiotikumot recept nélkül egyáltalán nem szabad kiadni, sőt, számítógépen be is kell jelölni, hogy melyik patikus milyen antibiotikumot adott ki, hogy személyesen lehessen számon kérni tőle. Rengeteg ellenálló baktériumtörzs mutálódott annak köszönhetően, hogy egy időben „kilószámra” vihették az emberek az antibiotikumot. Mikor én elkezdtem a szakmát, volt például 200 egységes penicillin, ma pedig már millió egységesről beszélünk, tehát ötször olyan erősről, de ennek is csak bizonyos baktériumfajtákra van hatása. Ez a szigorítás nagyon okos dolog. Léteznek listák arról is például, hogy mi az, amit ki lehet adni recept nélkül, és sok esetben a recept hátuljára rá kell írni a dátumot, aláírni, lepecsételni, hogy a beteg ne éljen vissza vele, a megfelelő mennyiséget vegye be és várjon a következő adagra. Ez mind a gyógyszerész felelőssége, mert az a helyzet, hogy a betegek sokszor fegyelmezetlenek.

Az irgalmasrend kórházának épülete, ahol az egykori patika működött (archív felvétel)

Az irgalmasrend kórházának épülete, ahol az egykori patika működött (archív felvétel)

Legtöbbször az egészségügyi nevelés hiánya, az oda nem figyelés okozza ezt, az idősebbeknél pedig ott van még a feledékenység is. De tanult, felnőtt emberekről is szó van, akik úgy tartják, hogy nekik jó, ha naponta például aszpirint vagy C-vitamint stb. szednek. Az interneten nem a tudományos dolgokra keresnek rá az emberek, hanem a „csodagyógyszereket” nézegetik, és mindenféle hülyeséget és hatástalan, sőt néha ártalmas készítményeket, hamisításokat találnak.

– Milyen elvek vezették a pályafutása alatt? Mit tartott mindig szem előtt?

– Azt, hogy könnyítsek a szenvedő sorsán, ha lehet kigyógyítsam őt, a betegségéből, hozzájáruljak ahhoz, hogy az egészségét teljes mértékben visszanyerje, vagy pedig hogy egy elviselhető szinten tartsuk a betegséget. A másik dolog az örökös tanulás. Szerényebb kísérletezéssel lehet esetleg előrelépni, például azzal próbálkozni, hogy újabb formákban adjuk be a gyógyszereket, és ehhez néha kutatás is szükséges. Ebben is van tapasztalatom, több tudományos munkám jelent már meg, és az utóbbi huszonöt évben belecseppentem a gyógyszerészettörténetbe. A fejlődés következtében kihulltak bizonyos témák, amiket a mostani diákok már nem tanulnak, egyszerűen nincs rájuk szükség. Voltak például olyan gyógyszerformák – piskóták meg cukorkák –, amiket gyógyszertár ma nem csinál, olyan receptgyűjtemények, amiket ők már nem tudnának interpretálni. Ezeket kutatom manapság is, és ebből is doktoráltam 2006-ban. Publikációim jelennek meg, többnyire váradi témájú dolgokról szólnak, de például egy 1761-ből származó pozsonyi receptgyűjteményre vonatkozó tanulmányom van megjelenés alatt, és más témák is felmerülnek, amikkel még dolgozni, kell. Eszperantóul is jelentek meg tanulmányaim.

– Milyen volt régen és milyen manapság gyógyszerésznek lenni? Hogyan látja a mai gyógyszerész szakmát?

– Mivel a manuális gyógyszerkészítésből teljesen ipari előállításúvá változott a termelés, a gyógyszerészek felkészültsége inkább hatástani irányba tolódott el az eddig domináns technikai irányból. Nagyon fontos volt az, hogy egy receptet hogy készítünk el, mi az, ami összeférhetetlen a komponensek között, és hogy tudod azt bevinni egy receptbe úgy, hogy a készítmény hatása tökéletesen megmaradjon. A gyári készítményeknél sokkal fontosabb, hogy ismerjük a gyógyszer hatását, tehát hatástani összeférhetlenségeket kell ismerni, azt, hogy mit mivel lehet és mivel nem adni. Ez az eltolódás se nem jó, se nem rossz, ezt diktálja az élet, tehát ebbe az irányba kell menni. Az egyetem elvégzésekor kaptunk egy könyvet, amely tartalmazta minden akkoriban használt gyógyszer nevét. Érdekes lenne megnézni, mi van még most is forgalomban ezekből, de én azt hiszem, nem lenne még tíz sem a számuk. Számtalan „klasszikus” patikaszer tűnt el, és jelentek meg új, hatásosabb orvosságok, mint idegnyugtatók, altatók, antibiotikumok, stb. A fejlődés nem áll meg, de nagyon sok az olyan betegség, ami még hatékony gyógymódra vár. Egy új gyógyszer megjelenéséhez 7–10 év kutatás szükséges, és nem mindegyik próbálkozás válik be. Milliárdos kutatásokról van szó, ezért olyan drágák, ha 2– 3 ezer molekulából egy fajta gyógyszer készül csupán és kerül piacra. Valahol olvastam, hogy jelenleg a gyógyszerészet az űrkutatás után a második helyen áll anyagi ráfordítás szempontjából. Régen azért volt drága a patika, mert drágák voltak a hozzávalók, például ebben a receptes könyvben, amit említettem (a recept hivatalos, nyelvújításkori neve a vény), arany meg ezüstlap, piros és fehér korál is szerepel, hát most képzeljük el, hogy mit fizettek ezekért akkoriban.

– Mit tanácsolna a mai fiatal gyógyszerészeknek?

– Legyenek komolyak és felkészültek. De egy ilyen öregember már ne adjon tanácsokat. Az ifjúság nem nagyon tart igényt az öregek tanácsára. Amennyiben mégis: örökös tanulás, hogy mindig naprakészek legyenek, kellő empátiával közeledjenek a betegekhez, és jó viszonyt ápoljanak az orvosokkal, mert a jó együttműködés alapvető. Olyan felkészültséggel rendelkezzenek, hogy az orvossal egyenlő eséllyel tárgyalhasson. Rettentően gyorsan fejlődik a világ, és szinte hetente új gyógyszerek jelennek meg, és ha ezt az szakember nem követi figyelemmel, akkor bizony lemarad. Félig felkészülten, nem mindent elolvasva-megtanulva, a hiányos információ közveszélyes lehet a szakmára és a betegre nézve, a patikusnak pedig egyenesen szégyenletes.

– Mondana néhány szót a nagyváradi gyógyszerészeti múzeumról?

– A Körösvidéki Múzeumnak is lesz egy kiállítása, de amire kíváncsi, az az Irgalmasrendi Kórháznak a patikájában készül. A gyógyszertár az 1790-es évekből származó bútorzata megvan, az egyház visszaszerezte, restauráltatja, és a meglévő három helyiségbe óhajt a püspökség berendezni múzeumot vagy egy kiállítást. Én, mint gyógyszertári szakember segítek a leltározásban, az üvegek feliratainak felismerésében, hogy mit jelentenek és körülbelül milyen időszakból származnak, és esetleg a későbbi tervezésbe is bekapcsolódok. Körülbelül másfél-két éve indultunk neki, megszakításokkal, mert persze sok pénz kell a restauráláshoz, a barokk épület felújításához, és új bútorzatra, például üvegtárlókra, üvegszekrényekre is szükség lesz, tehát még beletelik legalább két évbe, reményeim szerint nem többe. Sok munka vár ránk, fiatal munkaerő kellene, most hárman vagyunk Lakatos Attilával és Balla Tündével, de barátok és ismerősök is hajlandóak lennének bekapcsolódni, a püspökség biztosított az anyagi támogatásáról.

Szamos Mariann