Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Az egészség a fontos?

Egészség, egészség, egészség…

Minden megvan, ha megvan az egészség – szokták mondani. Tényleg így van?

Mindjárt az elején leszögezem, hogy egészségen az emberi egyén testi és lelki jólétét, vagyis betegség ill. valamilyen fizikai vagy mentális működészavar miatti szenvedés hiányát értem. Mondhatjuk, ma már egész ipara van az egészséges életmód propagálásának. Életünket behálózzák a “helyes” életvitelt szolgáló “szakértői” tanácsok: az egészséges élet érdekében kerüljük a túlzásokat, a sok munkát, a stresszt, az alkoholt; ne dohányozzunk, aludjunk, pihenjünk és mozogjunk eleget, táplálkozzunk ésszerűen, előzzük meg a betegségeket, ne napozzunk túl sokat, stb. Valóságos egészségkultusz (nem beszélve a testkultuszról) alakult ki. Mintha az élet nem is szólna másról, mint arról, hogy vigyázzunk magunkra.  „Ép testben ép lélek!” – mondták a latinok. Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Stephen Hawking, aki tolószékben, teljesen  bénán, csak beszédszintetizátorral kommunikálva tengeti életét, miközben zseniális elméleteket agyal ki a világegyetemről…

A zenetörténetből is közismert, hogy Beethoven szinte egész életében betegen (élete végén süketen) komponált. Több ismert lángész szenvedett valamilyen testi vagy lelki rendellenességben, sőt, előfordult, hogy éppen egy betegség tett valakit zsenivé. A káros szenvedélyek sem hiányoznak nem egy híres alkotó életéből. Hogy állunk tehát az egészséggel?  Jó, ha megvan, de ez még nem minden. Önmagában a testi és lelki épség nem garancia a teljes értékű emberi élethez. Csak helyeselhető, ha felvilágosultak vagyunk egészségvédelmi szempontból, és komolyan vesszük az orvosi elvet, miszerint jobb megelőzni a betegséget, mint gyógyítani, ám van ennél fontosabb, emberhez méltóbb: értelmet, tartalmat adni az életnek (a jelek szerint az élet értelme nem kívülről származik, hanem magában az életben gyökerezik), a halál és a szenvedés úgyis elkerülhetetlen. Napjainkban kezd kialakulni az az embertípus, aki csak az egészségével és élete meghosszabbításával törődik, s közben elfelejt élni. Ma már – hála a genetikai kutatásoknak – aligha lehet kétséges, hogy az élettartam bizonyos gének működéséhez kötött, tehát csak igen kis mértékben függ az életvitelünktől. Biológiai létünk természetesen alapvető értékünk, de nem mindegy, hogyan élünk. Mindig kiborít, ha ilyesmit hallok táplálkozás-szakértőktől vagy bárki mástól: “Az vagy, amit megeszel.” Tudom, ez nem az ember meghatározása, csak felhívás az egészséges táplálkozásra, ám ez a megfogalmazás nagyon könnyen egy, csak az érzéki élvezeteket kereső ember életmódjának igazolásává válhat. Fejtörés nélkül balátható, az ember több mint amit megeszik, és több, mint az egészsége. Különben is, van egyáltalán teljesen egészséges ember? Modern környezetünk maga egészségtelen. Azt is szoktuk hallani, ha valakinek 40 éves kora után nem fáj valamije, nagy a valószínűsége annak, hogy halott… Az egészség is olyan, mint a boldogság, van is, nincs is. Meggondolkoztató a mondás: Élni annyi, mint meghalni valamiért.  Bizony nem mindegy, hogy mi az a “valami”. Vannak olyan emberi feladatok, amelyeket képességeinknek, humánus eszményeinknek megfelelően feltétlenül vállalnunk kell, még akkor is, ha tudjuk, hogy rámegy az egész életünk, az egészségünk. Ha azonosulunk azzal, amit teszünk, testi és lelki nyavalyáink jelentéktelenekké válhatnak. A személyiség (amelynek lényegét a szellemisége határozza meg) nem merül ki a puszta egzisztálásban. Jelenvalósága az életnek az emberi világot szolgáló konstruktív vállalkozássá alakításában nyilvánul meg.  Magunknak is élünk, de másoknak is, és annyiban élünk magunknak, amennyiben a másik embernek is élünk. Egészségünk fokozatos, vagy hirtelen romlása nagyon rossz dolog. De még rosszabb, ha észre sem vesszük, hogy élünk, ha távol tartjuk magunkat az élettől, ha nem használjuk fel a bennünk rejlő alkotóerőt életünk szebbé, jobbá és igazabbá tétele érdekében. Összegzésképpen Selye Jánostól – a stresszelmélet megalapozójától – idézek (a népszerű gondolatot egy öregedéstudományi szaklapból vette át a híres tudós): “Adjunk életet az évekhez, s ne csak éveket az élethez.” Így hát annál, hogy életben maradjunk, és sokáig éljünk, fontosabb, hogy érezzük, hogy élünk. Ehhez nem, muszáj mesés vidékekre kalandoznunk, költséges utazásokat tennünk. Elég, ha ott látunk, teremtünk és áldozunk, ahol vagyunk.  Az életnek nincs receptje. Mindenki úgy él, ahogy tud. A választással viszont előbb-utóbb szembe kell néznünk (itt most kizárom az élettől való szándékos megválás szélsőséges esetét) : csak az egészségünkkel törődjünk, mindig arra gondolva, nehogy valami bajunk essék, eseménytelenné téve ezzel az életünket, vagy inkább vállaljuk az életet – amelynek során egyaránt részünk lehet felemelő és lesújtó élményekben –, minden fájdalmunkkal együtt, még akkor is, ha tudjuk, hogy élni kockázatos?

Blága L. József