Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Az álomtól a beteljesülésig

Megnéztem Enyedi Ildikó kíváncsian várt új alkotását, a 2017-es Berlinale nyertesét, a Testről és lélekről című filmet. A feszült hangulatú, magával ragadó, rendkívül kifejező nyitó képsor – egy nőstény és egy hím szarvas idillje a havas erdei tájban (a szabadban), majd kontrasztként a vágóhídon bezárt, halálra ítélt, a kivégzésüket tehetetlenül váró szarvasmarhák látványa – azonnal felcsigázza az érdeklődést a továbbiak iránt, jelezve, hogy  metaforikus építkezésre, más szóval igazi filmes élményre számíthatunk (egyébként a művészi ábrázolásmód keltette feszültség, ami nem kis részben dicséri az operatőri munkát, mindvégig jelen van). Nem sokkal később kiderül, hogy az erdőben csendes meghittségben kóborló szarvasok „szerelmi játéka” tulajdonképpen a  történet két – munkatársi kapcsolatba kerülő, de egymást nem ismerő – magányos főhősének (egy középkorú, fél karjára béna férfi és egy már-már betegesen zárkózott fiatal nő) álombeli találkozása. No persze, a valóság egészen más. Amit látunk, az  két gátlásos ember kapcsolatának alakulása egy jellegzetesen „prózai” környezetben ( állatokat módszeresen a halálba küldő munkahelyen), a kezdeti, feszültségekkel, félreértésekkel terhes  közeledéstől az egymás számára való megnyílásig, az egymásra találásig. A rendező (és egyben forgatókönyvíró) szerény bevallása szerint nem is akart mást, csak egy egyszerű vágóhídi szerelmi történetet, amely olyan, mint „egy pohár víz”. Éppen ebben, lakonikus stílusában, finom hangvételében, formai letisztultságában áll a film legfőbb erénye. Képei, beállításai sokatmondóak, meggondolkoztatóak. Például a fentről fényképezett, a korlátok között az égre, a napra néző – ill. másutt nyilvántartási számával látható – szarvasmarha premier plánja többek között utalhat az ember világára (a filmben állat és ember egyaránt az eget, a napot áhítja), a szabadsághiányra, a megaláztatásra, a tömeggyilkosságok áldozataira, a természettől eltávolodó ember kalmár szellemére, vagy a teljesség utáni vágyódásra is.

az alomtol

Egy másik beállításban, amikor szemből és közelről látjuk a rögzítő-kábító szerkezetbe terelt, a lemészárlására türelmesen várakozó, mit sem sejtő állatot, szinte együtt érzünk vele, majd amikor  lefejezésének látványát is végig kell szenvednünk, nem tehetjük meg, hogy ne gondoljunk általában a kiszolgáltatottságra, a szenvedéssel szembeni emberi közönyre, a rutinná vált öldöklésre, létünk állandó veszélyeztetettségére, az ember és a természet megromlott viszonyára és az állatok jogainak kérdésére.

A történetmesélés is olyan (nem tudom eldönteni, előnye-e ez a filmnek, vagy hátránya), hogy lehetővé teszi a gondolati tartalom többféle megközelítését. Elvileg rendjén van, ha egy szerző nyitva hagyja művét a különböző értelmezések számára. E film esetében viszont úgy tűnik, túl sok múlik a nézőn, ami megnehezítheti a mű mögötti közlési szándék felismerését. Így hát marad  a találgatás. Miről szól a Testről és lélekről? Kettéhasadt létünkről? Az eredendő egység megbomlásáról és a „tiszta forráshoz” való visszatérés vágyáról?  Az együvé tartozás érzéséről? A személyközi kapcsolatok, a társas észlelés és kommunikáció problematikusságáról? A türelemről és a megértésről? Az emberi természet mélyen rejlő értékeiről? A szerelem lényegéről?  A kilépésről önmagunkból? Az álmok, a tudattalan, a tudatalatti szerepéről életünkben? A testi érintés és az egymásra figyelés fontosságáról? Stb. Lehet, hogy mindezt gondolta a rendező, de az is lehet, hogy némelyik jelentés csak számomra létezik. Úgy, ahogy az utolsó jelenetben (az ébredés utániban) is Schopenhauer szellemét vélem felfedezni: „mihelyt a faj elérte célját, az ábrándnak el kell múlnia”. Mert az előre látható, hogy a „beteljesülés” után nem lesz álom, mivel az álom valósággá vált. Helyre állt a természetes összhang. A receptszerűen, „közhasználatra” készült szerelmi drámákban (ilyesmire emlékeztet a film egyetlen, oda nem illő érzelgős eleme, a főhősnőt megindító dalbetét) az ehhez hasonló szerencsés fordulatot úgy hívják, hogy „happy end”(boldog befejezés). Azzal a különbséggel, hogy Enyedi kerüli az erotikát. Nem tudni, szándékosan-e, vagy pusztán alkati sajátosságából adódóan. Jellemző, hogy a filmvégi „megváltás” szexuális aktusában semmi jelét nem látni a felszabadult, önfeledt összeolvadásnak, nincs csók, nincs simogatás, nincs ölelkezés, mintha kizárólag a két szereplő ( csak az arcukat látjuk, ahogyan egymás érzelmi rezdüléseit követik) lelki jelenlétén lenne a hangsúly.

Ha ennyit akart Enyedi, az szép, de kevés. Tolsztoj, Anna Karenyinája már megtapasztalta (és emiatt szenvedett), hogy az álmok, a szenvedélyek nem tartanak örökké, az élet nagy részét a szürke hétköznapok töltik ki. Ezt tematizálja később Antonioni, akinek filmjeiben pont arról van szó, mi történik az emberekkel „azután”…  Enyedi filmjének egyik mellékszereplője is ilyen stádiumban kerül elénk, mintegy ellensúlyozva a cselekmény fő vonalát, amely a „beteljesüléshez” vezet. Nem kizárt, hogy a rendező sem hiszi, hogy a két főhős eljutott a paradicsomba, hogy végül minden rendben lenne. Mindenesetre van egy kis hiányérzetem, cserbenhagyottnak érzem magam. Valószínűleg amiatt, hogy többet vártam ettől a filmtől. Következésként hajlok arra, hogy köszönettel „egy pohár víznek” tekintsem, egy olyan embertől, aki filozofál, anélkül, hogy tudna róla. Vagy talán mégis…?

Blága L. József