Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Amiről egy hajléktalan álmodik

Csikorgó hideggel köszöntött be a január Bihar megyébe is, tegnap (szerdán) hajnalban Nagyváradon mínusz 15 C-fokot mutattak a hőmérők. Ez a hideg megszokottnak számít térségünkben januárban, azonban azoknak az embereknek, akik ilyen vagy olyan okok miatt az utcán élnek, ezek a hideg téli napok és főleg az éjszakák szó szerint életveszélyt jelentenek. Márpedig az elmúlt években egyre több a hajléktalan Nagyváradon is. A városban több olyan hely található (elhagyott épületek, fűtéscsövek, kazánházak), ahova a hajléktalanok bevették magukat, s a modernnek mondott betonvárosban bizarr kulipintyókkal, kartonból, hulladékból összetákolt kalyibákkal jelzik a mélyszegénység, a társadalomból kiszorult nyomorultak létezését. Amolyan emberfarkasokká válnak ezek a sorsüldözött, rongyos, rossz szagú göncökbe öltözött páriák, akik bár beletompultak a nyomorba, mégis élni akarnak s ezért ahogy tudnak, megharcolnak minden fagyos éjszakával.

amirol1

amirol2

amirol3

A Rogériusz lakónegyed szélén a fűtéscsövek mentén a mai napig „laknak” hajléktalanok. A bűzös kalyibák az életet adó meleg csövek mellé vannak tapasztva, van, ahol tűzhelyek nyoma is látszik a hóban. Mert napközben nincsenek itt a furcsa lakók, hanem a város utcáit róva próbálnak élelmet keresni, koldulni, esetenként alkalmi munkákat is vállalni, szóval valahogy életben maradni, enni és átvészelni a hideg nappalt, hogy aztán megküzdjenek a még félelmetesebb ellenféllel, a dermesztő éjszakával. A hajléktalanok között újabban egyre több a gyerek. A megye falvainak szegénysorairól a városba érkező “senkifiai” ezek, minden okmány, minden családi háttér nélkül, akik többnyire odacsapódnak a felnőtt csavargókhoz. Furcsa törvények uralkodnak ebben a groteszk világban, a hajléktalanok társadalmában. Az úgynevezett dzsungeltörvény, a falj, vagy felfalnak elve itt is mérvadó, egy pár cipőért, egy korty pálinkáért vagy egy darab kenyérért akár egymás életére is törnek. Ha az ember leküzdi döbbenetét, elnézve ezt az embertelen nyomort, keserű iróniával megfigyelheti a városok hajléktalanjainak szokásait, már amennyire lehet, amennyire közel engedik a „normális polgárt” magukhoz ezek az emberfarkasok. A hajléktalanok „nemzeti itala” tájainkon a kékszesz, azaz egészségügyi szesz, ahogy láttuk ezt az amúgy fogyasztásra alkalmatlan) alkoholt szinte kivétel nélkül isszák. Egyfajta droggá vált ez a hajléktalanok világában és egyfajta valutává. Mint Ionel, az egyik Rogériuszon tanyázó hajléktalan elmondja, vannak „jó meleg helyek”, ahova be lehet kérezkedni, ha az ember visz a „házigazdának”, azaz a kalyibát, elhagyott épületet elfoglaló másik hajléktalannak egy üveg kékszeszt. A kékszeszt át lehet szűrni kenyéren, de ezt nem igazán teszik, meséli a rongyos, alig negyvenéves férfi, mert elsősorban nincs kenyerük, de ha van is, úgyis megennék a kékszeszes kenyeret is. Mert enni kell. Bármi áron, hiszen élni kell. A váradi tömbháznegyedben télen évek óta kialakult az a szokás, hogy az emberek az ételmaradékokat (főleg a hideg téli hónapokban) külön csomagolják s úgy teszik  a kukák mellé, ahonnan aztán az odaszokott csavargók elviszik és megeszik. Van, amikor nem is csak maradék van kitéve, hanem pár szelet kenyér, kis szalonna, meséli Ionel társa, aki Valentin néven mutatkozik be. Ő öregebbnek tűnik, vékony, pergamenarcú, tüdővészesnek tűnő férfi. Elmondása szerint a felesége két éve összeállt egy másik férfival s kiverték a házából. Azóta él az utcán, guberál és koldul. A parkolókban szokott kéregetni a bevásárlóközpontok mellett. A “jó autókban” ülő férfiak mindig adnak pár lejt, meséli, a nők azok többnyire megijednek a kéregető csavargóktól. Valentin arról álmodozik, hogy egyszer visszatérhet az asszonyhoz és ismét lesz háza. Szeretne meleg levest enni esténként és visszakerülni a favágó csapatba, ahol régen dolgozott. Amúgy szaggatottan köhög és úgy véli, lehet, nem éri meg a tavaszt. Arra a kérdésre, miért nem mennek be a váradi hajléktalanszállóra, kivétel nélkül elutasító választ adnak: félnek a szállótól. Hogy valójában mitől és miért, azt megfogalmazni nem tudják. Van, aki a rendőrtől fél, van, aki az ottani felügyelőktől, ám a legtöbben attól félnek, hogy a hozzájuk hasonló hajléktalanok bántani fogják ott. Ez logikátlannak tűnik, ugyanis a szabadban inkább ki lennének téve bántásnak, de az tény, a legtöbb hajléktalan inkább választja az életveszélyes kinti alvást, semhogy bekérezkedjen a szállóra.

A nagyváradi Gát (ma Digului) utcában levő, az önkormányzat által működtetett hajléktalanszállóban pedig felkészültek a télre, tudtuk meg tegnap Cosmin Galeától, az intézmény vezetőjétől. A hideg beálltával hatvan személy kért bebocsáttatást ide az elmúlt napokban. Itt éjszaka melegben alhatnak s lehetőségük van a tisztálkodásra és mosásra is. Inni, részegen idejönni azonban nem lehet. Sajnos se kiskorúakat, se családokat nem tudnak egyelőre fogadni, mondja az igazgató, de remélhetőleg sikerül majd családosok számára is téli menhelyet biztosítani. Jelenleg ételt sem kapnak, mióta az önkormányzat az egyetlen fenntartója a szállónak, az ide befogadott hajléktalanoknak nem tudnak enni adni. Ez alól kivétel, ha valamelyik egyház vagy civil szervezet adományt visz. Idén lépett érvénybe amúgy az a kormányrendelet, mely szerint a SMURD egyik rohamkocsija cirkál a városban s ahol a járőrök vagy a polgárok életveszélyes helyzetben levő hajléktalant látnak, azt a segélyautó (már amennyiben a hajléktalan nem szorul kórházi ellátásra) elviszi a menhelyre. A hatóságok kérik a lakosságot, a következő hideg napokon is figyeljenek oda a megfagyásnak kitett hajléktalanokra s ha ilyet észlelnek, értesítsék a 112-es sürgősségi számon a rendőrséget.

Szőke Mária