Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

Adakozás a szemérmes szegényekért, európai életet a fürdőtelepen

Az elmúlt héten a ’30-as évek újságjaiban kutattuk városunk múltját, most a ’20-as évek elejére ugrunk vissza, és megnézzük, hogy négy évvel az impériumváltás és két évvel a trianoni diktátum után hogyan élt és mi foglalkoztatta a váradi polgárt.

A Nagyvárad 1922-es lapszámait (már ami az évfolyamból megmaradt az utókornak) lapoztuk fel. Mondanom sem kell, hogy javában dúlt a cenzúra, de akkorára már a magyar újságírók igencsak megtanulhatták, mit nem kell vagy nem szabad leírni, csak esetleg a sorok közé rejtve a mondanivalót, és furfangosan kijátszani a cenzor éberségét.

Felixfurdo

Ha most azt hiszi a kedves olvasó, hogy csupa siránkozásból álltak a vezércikkek vagy a kommentárok, hát nagyon téved. Minden ment a maga útján, az emberek dolgoztak vagy nem, szórakoztak, vagyis élték az egy idegen országba szakadt magyar település mindennapi életét.

Túl voltak már a kezdeti megrázkódtatáson, de a gazdasági élet még nem heverte ki azt a sokkot, amit az okozott, hogy a város, mely egykor szinte a monarchia közepén volt, most egy másik országban határszéli várossá vált, távolabb az új ország fővárosától, mint Bécstől, az egykori császárság, majd a magyar királyság fővárosától.

De ne kalandozzunk el célunktól, és a gazdasági élet boncolgatása helyett lapozzuk fel az egyik húsvét előtti lapszámot, mely A szemérmes szegényekért címmel közöl felhívást. A közlemény arra szólítja fel a tehetősebb lakosságot, hogy adakozzon azon szegény sorban tengődő polgártársainak, akik önhibájukon kívül kerültek lehetetlen helyzetbe. Hogy kik is voltak ezek az emberek? Nos, idézzük szó szerint, néhány sor erejéig a felhívást:

„A gyűjtési akciót úgy kívánjuk vezetni, hogy mindazok, akik jó sorsuk révén tehetősebbek, a kényelmükre és szórakozásukra fordított költségeikhez adjanak hozzá valamit, hogy az így összegyűlt összegből juttathassék a szemérmes szegényeknek, kik valaha jobb napokat láttak, kik társadalmi életünknek jelentős tényezői voltak, kiket a polgártársak becsülése és tisztelete övezett, de akiket a megváltozott viszonyok ínségbe kergettek. Látjuk, miként hordják az élet fájó sebeit, ízlésük, nemes büszkeségük nem engedi, hogy könyörületességünk felé nyúljanak, a mi polgári becsületességünk viszont nem engedheti, hogy érzéktelenül elhaladjunk mellettük, segítsünk tehát rajtuk, ha ezt nem is kérték. Felkérjük a város közönségét, hogy lelkes szeretettel karolja fel ezt az akciót, adakozzék mindenki tehetsége szerint”.

foter

Ezután felsorolják a lapban az adakozás módját és lehetőségeit. Mindenek előtt, húsvét vasárnapján a város húsz különböző pontján urnákat állítottak, ezekbe az arra járók helyezhették el adományaikat, ezenkívül mozgóperselyekkel is gyűjtöttek a város nőegyleteinek hölgyei.

A továbbiakban lássuk, milyen akciókból folyt be pénz a jótékony célra!

A „mozgó színházakban”, vagyis a mozikban húsvét vasárnapján a páholyjegy után 2 lejt, a zárt szék után 1 lejt, támlásszék után 50 banit fizettek rá a gyűjtés céljaira. Ugyancsak „felfizették” a Rhédey-kerti sportpályán rendezett, húsvét vasárnapi „footballverseny” jegyeit a szurkolók. Az állóhelyek után 50 banival, minden további jegy után 1 lejjel fizettek többet.

Nem volt ez másképp a kávéházak, kocsmák és vendéglők, a húsboltok, a fűszer-csemege, de még a borbély- és manikűrüzletek esetében sem.

Az így befolyt összegeket az illető üzletek tulajdonosai, a rendezvények szervezői húsvét hétfőjének reggelén 9 órától kezdődően fizethették be a városháza pénzügyi osztályán.

Aki pedig a Közmunka és Népjóléti Minisztérium 5137/1922. számú rendeletét helyi szinten láttamozta és a felhívást intézte a város lakosságához, nem volt más, mint Coriolan Bucico polgármester és dr. Iustin Ardelean.

Marton Gabriella sirja

„Az európai gondolattal lépést tartani tudó Nagyvárad szeptember elején komoly akciót vált valósággá”, olvashatjuk a Művészház nyílik a Heymann-udvar télikertjében című cikkben. A korabeli leírások szerint már maga a színkör és a télikert is nagyon művészies jellegű volt, de a helyiségben kiállítani „a tiszta művészet örökbecsű alkotásait” egyenesen telitalálat lehetett. A budapesti Ernst-múzeumhoz hasonlóan az akkori tervek szerint a Művészház aukciókat is szándékozott rendezni, és mindenféle műtárgyat akart kiállítani a teremben. A további lapszámokat tanulmányozva nem találtam újabb tudósítást a Művészházról, de ha a későbbiekben nyoma lesz valahol, egy másik „lapszemlében” tudósítok róla.

Új korszak kezdődött a Félixfürdő életében, amikor a ’20-as évek elején egy „előkelő angol pénzcsoport” vette bérbe, és Klein Mártont, a Royal kávéház egykori főpincérét bízta meg az igazgatással. Az új bérlők „frissen európai életet szerettek volna teremteni a fürdőtelepen”, de egyúttal vissza szerették volna varázsoltatni a XIX. század hangulatát, amikor az Anna-bálokra még a Dunántúlról is érkeztek vendégek.„Sajnos a közelmúltban a fürdő híre lassankint elhomályosodott, a gyönyörű, erdős telepet elhanyagolták az egymást követő bérlők, akik mindent alárendeltek a kizsákmányoló üzleti érdeknek, és lesüllyesztették annak színvonalát”.

Az új igazgató a hivatalba lépése előtt külföldön tanulmányozta a fürdőhelyek adminisztrálását, és hivatalának átvételekor szabad kezet kapott a teljes restaurációra, első intézkedése pedig a közlekedési körülmények megjavítása volt.

Közben a rendfenntartó erők (magyarán az államrendőrség) is végezték a dolgukat, és egy hétvégi razziájukról olvashatunk rövid tudósítást a lapban.

Péntek este a belvárosban razziáztak a rend őrei, és az akkor elfogottak nagy része, akik kis diákgyerekek, szobalányok, stricik voltak, hamar igazolták magukat, és még az éjszaka folyamán elengedték őket. Kivételt képeztek a határátlépők és a katonaszökevények, akiket átadtak a térparancsnokságnak. Szombat este kerültek sorra a külvárosi lebujok, de akkorra már „a veszedelmes elemek, akiket tulajdonképpen kerestek”, tudomást szereztek a razziáról, így nem találták meg őket a szokott helyeiken. Mindössze három prostituáltat és tizenhárom katonaszökevényt fogtak el. A hölgyek az ügyészségre, a katonaszökevények ebben az esetben is a térparancsnokságra kerültek.

Érdekes a következő hír is, melyben megtudjuk, hogy „végre hazakerül a nagyváradi múzeum gyűjteménye”, vagy legalábbis annak egy része. Aradig lezárt és szigorúan őrzött vagonokban szállították a gyűjteményt, ahol a nyolcvanhat ládába Budapesten bepakolt műkincseket átvették a román hatóságok. Mivel a szállítmányt elkísérhette a magyar kormány részéről dr. Izsó Miklós múzeumi őr is, a ládákat vámvizsgálat nélkül átengedték a magyar és román vámhatóságok, és azokat az elosztásig az aradi Kultúrpalotában helyezték el. Az eseményre a Maros-parti városba várták Banu kultuszminisztert is, aki jelen akart lenni a kicsomagolásnál.

A Székely Nemzeti Múzeum, a szebeni Brukenthal-múzeum, a kolozsvári múzeum és a váradi múzeum is érdekelt volt, mivel ezek a múzeumok a vörös terror dühe elől a fővárosba mentették, amit lehetett. A hírek szerint főleg néprajzi, éremtani és egyéb kisebb, de nagyon értékes tárgyat tartalmaztak a ládák.

rimler karoly

Az 1922-es esztendő két szomorú hírével zárjuk a képzeletbeli lapszemlét.

Márton Gaby meghalt, olvashatjuk a Nagyvárad szeptember 29-i számában. A húsz évvel azelőtti, vidéki magyar újságírás hatására egy fiatal nagyváradi úrilány önálló verseskötettel jelentkezett. Mielőtt az akkor méltán népszerű Pesti Hírlap meghívta volna munkatársnak, összehozta a sors Ady Endrével, aki általa ismerkedett meg az öntudatos, intelligens úrilány fogalmával, és akivel őszintén beszélhetett, és akit őszintén szerethetett. A Royal kávéház kerekasztalánál neki olvasta fel elsőnek verseit.

Budapestre kerülése után Márton Gaby hamar az ottani sajtó színvonalára emelkedett, és az újság kiváló munkatársa lett. Később férjhez ment Kulcsár Andor révi református paphoz, és a nagyvárosi forgatag, az újságírói és irodalmi sikerek helyett a vidéki anya és papné életét élte, mígnem betegség támadta meg, és rövid szenvedés után elhunyt.

A másik halottja az esztendőnek Nagyvárad egykori, népszerű polgármestere, Rimler Károly volt. Rimler Károlyt életének 64. évében érte a halál, otthonában. Gyulán született, Békés megyében, de már gyermekkorában Váradra került. Itt végezte a főgimnázium felsőbb osztályait és a jogakadémiát. Fiatalon került közszolgálatba. Napidíjasként kezdte a városházán, majd fogalmazóként, városi aljegyzőként, bűnügyi alkapitányként dolgozott a város szolgálatában. Fiatalon lett rendőrfőkapitány. Bulyovszky József polgármestersége idején városi főjegyző volt. 1902. március 20-án 79 szavazattal, Komlóssy József 49 szavazatával szemben Nagyvárad polgármesterévé választották. A városépítő polgármesterről, ahogy nevezték, néhány éve Kupán Árpád helytörténész kitűnő tanulmányt írt, amit a Várad című irodalmi folyóirat különszámként adott ki. A nyugalmazott polgármestert, aki a város történetében a leghosszabb ideig töltötte be tisztségét, nagy részvét mellett temették el a Rulikowski temetőben, a családi sírba.

Farkas László