Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A zene mindenkit összeköt

Meleg Vilmos színművész július 1-től öt éven át a Nagyváradi Állami Filharmónia menedzsere. Az új vezetőt az állás betöltésére kiírt versenyvizsgáról és a szeptemberben kezdődő új évadra, illetve a következő öt évre szóló terveiről kérdeztük.

Miért jelentkezett az állásra?

Meleg Vilmos Kémeren született (Szilágy megye) 1956. április 8-án. Tanulmányait 1976–1980 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte színész szakon. 1980-tól a Szigligeti Társulat tagja, 2001–2009 között a társulat művészeti igazgatója. Aktív kulturális életének tevékenységei sokrétűek és állandóak, de számára a legfontosabb, hogy harmincnégy éve él boldog családi életet bábszínésznő feleségével, 18 éves lányával és 15 éves fiával.

Meleg Vilmos Kémeren született (Szilágy megye) 1956. április 8-án. Tanulmányait 1976–1980 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte színész szakon. 1980-tól a Szigligeti Társulat tagja, 2001–2009 között a társulat művészeti igazgatója. Aktív kulturális életének tevékenységei sokrétűek és állandóak, de számára a legfontosabb, hogy harmincnégy éve él boldog családi életet bábszínésznő feleségével, 18 éves lányával és 15 éves fiával.

– A kultúra iránti elkötelezettség bennem gyerekkorból származik, a versek és az amatőr színjátszás szeretete miatt kerültem a színművészetire Marosvásárhelyre, ahonnan hazakerültem Nagyváradra, hiszen itt nőttem fel. Ez az elköteleződés, a tenni akarás mozgatott eddig is, hogy még többet kellene vállalni, mint amire rábólintok. Az elmúlt években sokat játszottam Debrecenben, sokat voltam Temesváron, sokféle közegben próbálkoztam, viszont még mindig rengeteg energia van bennem, és nem szeretek lemondani lehetőségekről. Ezért mertem 61 évesen, a 65 éves nyugdíjkorhatárt is figyelembe véve, elébe állni egy ilyen kihívásnak. Úgy gondolom, hogy mindig lehet valamit jobban csinálni, azt is, amit én csináltam eddig, és azt is, amit a filharmónia csinált eddig. Biztos vagyok abban, hogy ez a kiváló zenésztársulat, a zenekart és a kórust is beleértve, energiája egy részét még szívesen áldozza azért, hogy változatosabb, másfajta megmutatkozási lehetőségnek is eleget tegyen, és jobban jelen legyen az intézmény a megye és a régió kulturális életében.

Mit gondol, miért nyerte el az állást?

– Nem zenei képzettségemmel, hanem vezetői gyakorlatommal pályáztam, amit a Szigligeti Társulatban szereztem bő egy évtizeddel ezelőtt.

Mit tud tenni ön az intézményért az elkövetkező öt évben?

– Egy nagyon jó zenekar játszik egy nagyon jó közönségnek itt Nagyváradon, és ezt kellene továbbépíteni. Elsősorban nagyon nagy hangsúlyt szeretnék fektetni az ifjúság zenei képzésére, hogy minél több diák bekapcsolódjon a zenei életbe, mert úgy gondolom, hogy igencsak háttérbe szorult nemcsak általában a kulturális képzés. Azt hiszem, hogy a zenei alapképzés többet jelentene a diákok számára, mint az egyszerű zenehallgatás. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos a zenei alap elsajátítása ahhoz, hogy a gyerek a lelkivilágát is fejleszteni tudja. Persze nagyon nehéz errefelé terelni manapság a gyerekeket, és elengedhetetlen az iskolarendszer, a pedagógusok segítsége is.

A második dolog, ami valami pluszt jelentene az intézmény életében, és amit közösen szeretnénk létrehozni a két színházzal és a nagyváradi egyetemek zenei karaival, az operaelőadások lehetőségének megteremtése. Egy ide álmodott és itt gyártott előadás készülhetne évente egy, esetleg két alkalommal, amelyhez a filharmóniából a zenekar és kórus részt vállalhatna, és amelyhez a színház, mint tér, helyszínt és egyéb szolgáltatásokat biztosítana, míg az egyetemek olyan fiatalokat, akik tehetségükkel tudnának segíteni, és bemutatkozhatnának. Ez az operaelőadás nagy álmom, és tudom, hogy van rá igény. A zene mindenkit összeköt, nem románoknak, nem magyaroknak, hanem a közönségnek szól, és a két színház közönségét is szeretnénk ide kötni. Elképzelhetőnek tartom, hogy évente 2-3 ezer nézővel többet szólítsunk meg, és ezt csak azzal a műsorpolitikával érhetjük el, ami rétegenként szolgáltat zenét, és számunkra is vállalható.

Szeretném ugyanakkor más társulatokkal a partneri kapcsolatokat jobban fejlesztve az átjárást valahogy megteremteni, hogy jelen legyünk egymás közönsége előtt az évi repertoár szintjén, Aradon, Szatmáron, Kolozsváron, Debrecenben vagy Temesváron. Az ottani műsorpolitikákat, a hasznos dolgokat lenne jó átvenni, és persze megtartani az eddig bevált, jól működő részeket is. Formába kell önteni ezeket a kapcsolatokat, amelyek megvannak, csak nem működnek rendesen. A nagyváradi közönség egy zenebarát közönség, amely nem csak élvezi, de érti is a zenét, viszont be kell csalogatni a fiatal korosztályt, talán éppen azzal, hogy elhozunk egy sztárt, aki érdekli őket.

vezetoi gyakorlatommal 3

Azt hiszem, korunk követelménye, hogy meg kell próbálni többet adni, de semmiképpen nem a zene, nem a minőség rovására. Nem lehet bárhol szabadtéren komolyzenét játszani, és a koncertek rétegközönségnek szólnak. Ugyanakkor rengeteg tér van Nagyváradon, ahol csend van és lehet klasszikus zenét játszani, viszont meg kell találni a módot arra, hogy a minőség ne romoljon. Hetente egyszer megtölteni a koncerttermet már önmagában elégséges, de emellett rengeteg kamarapróbálkozás is van, jó kamaraegyüttesek működnek a zenekaron belül, akiknek lehetőséget kell biztosítani. Színészként én is éreztem azt, hogy az ember be van skatulyázva, és nem kap lehetőséget arra, hogy több oldaláról is megmutatkozzon. Támogatót és teret szeretnék tehát szerezni a fiataloknak és az örök fiataloknak egyaránt.

Az intézmények évi költségvetéssel működnek, és sehol nem tudják figyelembe venni az évadmegtöréseket. Az ősszel kezdődő évad a másik év nyarán fejeződik be, tehát két költségvetési éven ível át, ezért az én pályázatom is 2018–2022-re vonatkozik, de mivel a kinevezés és a feladat már július 1-től érvényes, ezért a menedzsment az idei évad első részét is fel kell vállalja az előző vezetéssel, amely már letett egy tervet az asztalra. Ezt esetleg bővítjük. A menedzsernek nem az a feladata, hogy a művészi arculatba erőszakkal szóljon bele. Ötletei lehetnek, javaslatok, amiket a művészeti tanáccsal együtt átbeszélve változtathat, feldolgozhat. Szeretném, ha az itteni művészi értékeket megtartva, és bennük megbízva építenénk tovább a filharmónia nimbuszát, nem pedig azokat leváltva, helyettesítve. Csapatban szeretnék együttműködni a többiekkel, és csak akkor tud az intézmény prosperálni, ha jó hangulatú alkotógárda egyfelé húzza a kocsit.

Hogyan volt része az életének mostanáig a zene?

– A zene nem szétválaszt. A színházról még lehet vitatkozni, hogy fölborzolja a kedélyeket, de a zene összehoz, a szépet, a jót sugallja a gyereknek és a felnőttnek egyaránt, és véleményem szerint jó érzés egy zeneértő közösség tagja lenni. A zene mindig nagyon közel állt hozzám, annak ellenére, hogy engem nem áldott meg a sors zenei tehetséggel. Édesapám hegedült, és édesanyámmal együtt nagyon fiatalon aktív kórustagk voltak. A családomban  mindig ott volt a zeneszeretet és gyakorlása is, így hát számomra is központi értékké vált. Rendezéseim nagy része zenéhez kötődik, bár mindig szakembereket kértem fel, hogy ezt a zenei vonalat kiválogassák.

Hogyan zajlott a jelentkezés? Milyen volt a fogadtatása?

– Először nem gondoltam, hogy jelentkezem, hisz jó barátságban vagyunk Tódor Alberttel, a filharmónia volt igazgatójával, és amikor a pályázat is megjelent, még mindig nem döntöttem, viszont hallottam, hogy többen is szeretnének jelentkezni. Aztán kértem adatokat, és kiderült, hogy addig csak ketten érdeklődtek. Az utolsó nap, június 15-én adtam le a pályázatot, és ekkor kiderült, hogy én voltam az egyedüli, aki ezt tette. Hogy miért? Talán mert eléggé összetett és nehéz volt. Ha nem lett volna előzőleg vezetői gyakorlatom, akkor lehet, hogy elbátortalanodtam volna, ugyanis öt évre szóló, részletekbe menő tervezést is kértek, elképzeléseket százalékos arányokban, közönséglétszám, tájelőadások, kiszállások, turnékon való részvétel, fesztivál részvételek, és így tovább. Szakszerű segítséggel, a filharmónia tagjait is megkérve, információk, elképzelések, ötletek, megbeszélések segítségével belelendültem a munkába, és végül nagy belső elégtétel volt számomra, hogy sikerült egy dolgozatot összehozni. Június 22-én védtem meg a menedzseri tervet, amit a meghallgatás követett, és nagy meglepetés volt, hogy valóban senki más nem adott be pályázatot, nem volt ellenfelem. A zsűri tagjainak nevét nem akarom megemlíteni, de számomra zenei múltjuknál, ismertségüknél fogva megnyugtató volt, hogy jónak minősítették a pályázatot. Most paksamétákat olvasgatok, átnézegetek dolgokat, van házi feladatom bőven, olvasni-, jegyzetelnivalóm: könyvelés, világítás, műszaki rész, épületrendészet, tehát minden, ami nem művészeti rész. Egy művészeti igazgatóra, Foica Lászlóra, akit nagyon jónak tartok és nagyon tisztelek, és egy könyvelőre, Balog Jánosra alapozom most a százfejű fenevaddal, azaz aktakupacokkal való szembenézésemet. Mindenki csinálja persze a maga dolgát, de az nem lehet, hogy ha szóba kerül ez vagy az, ne tudjak válaszokat adni. Ebben a hónapban ez lesz a feladatom, amíg a csapat vissza nem érkezik a nyári vakációról, és elkezdhetjük a közös munkát. A zenészek jó részét ismerem személyesen, a képességeiket jól ismerem, nagyon sok koncerten vettem részt, nagyon értékelem őket, és mások véleményét is meghallgatva szeretném mindannyiukat egy jó közösségi munkára biztatni, mert csak velük közösen lehet bármilyen menedzseri tervet megvalósítani, és ez az én tervem elsősorban a közönségről, a város, megye és régió közönségéről szól, akiket szeretnék ide kötni a filharmónia baráti körébe. Szeretném, ha a három kulturális intézmény, a két színház és a filharmónia együtt emblematikus kulturális szolgáltatója volna az idegenforgalomnak is, ha nem csak a gyönyörű épületeket csodálnák az erre járók, hanem a folyamatos kulturális életet is.

Milyen zenei műfajt érez az önhöz legközelebb állónak?

– Otthon magamat műfajilag semmiben nem érzem, de zenehallgatóként hozzám mindig a komolyzene állt legközelebb, helyesebben a zenekari zene, a nagyzenekarok, például filmzenék, opera, operett. Hozzászólni a könnyűzenéhez is tudok, alkatilag viszont, mint versekben és szerepekben egyaránt, a komolyat szeretem, felemelő szimfóniák, katarktikus darabok formájában. Nagyon sok mindent hallgatok pihenésre, felfrissülésre, sok zeneszerzőt és előadót, de nem szívesen neveznék meg közülük egyet sem.

Hogyan látja színészi karrierjét a jövőben?

– Nagy kérdés volt az igazgatói állás megpályázásakor, hogy a színészi pályafutásomat milyen mértékben kell majd felfüggesztenem. Már a múlt héten is lemondtam egy felkérést, amelynek Hajdu Géza kollégámmal együtt kellett volna eleget tennem, ami azt mutatja, hogy vendégelőadásokban sem igen tudok közreműködni, nemhogy repertoár szintű szerepeket elvállalni, úgyhogy csak alkalmi felkéréseket fogadhatok el ezentúl. Igazgatói feladatköröm a filharmóniában kárpótol sok mindenért, és bízom benne, hogy sikeres leszek. Színházvezetőként is csak végszükség esetén játszottam, ritkán vagy egyáltalán nem, vagy csak rendeztem. Kipróbáltam tehát, lehet tartaléklángon élni, ha másfajta feladatkör kiteljesítése ezt követeli meg. Ez most megint egy ilyen időszak. Ami bennem van, remélem, megmarad, nem ég ki közben.

A feleségem nagyon vallásos, és ő úgy imádkozott, amikor felmerült ez a lehetőség, hogy csak akkor sikeredjen, ha Isten ezt nekem szánja. Református teológiára és színművészetire is készültem, de akkor Isten azt akarta, hogy Thália papja legyek, most pedig itt vagyok, a Nagyváradi Állami Filharmónia igazgatójaként, azzal a céllal, hogy értéket mutassunk fel a belső és külső közönség felé egyaránt, épülésünkre, a jó irányába.

Szamos Mariann