Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A templom és az iskola

Ülök a tanévnyitó ünnepségen, szülővárosomban, Nagyszalontán. Miközben hallgatom a sok mélyenszántó gondolatot, tekintetemmel sokszor végigpásztázom a legnagyobb romániai református templomot megtöltő embertömeget, majd rádöbbenek: a tanárok egy részén és néhány szülőn kívül szinte senkit sem ismerek. Előbb meglepődöm, aztán már nem csodálkozom.

Ha valamely diák akkor kezdte az első osztályt, amikor én végeztem a középiskolát, már ő is egyetemista lehet valahol. Elröppent az idő. Tizenhárom esztendeje végeztem otthoni iskolámban – tanáraim és önmagam nagy megkönnyebbülésére, még a román–magyar tannyelvű elméleti líceumban. Azóta lett magyar iskola, modern, szépen felszerelt laboratóriumok, és a diákok az anyanyelvükön szocializálódhatnak, de ami a legfontosabb: a magyar ügyekről a magyarok döntenek a saját autonóm tanintézetükben. Most kicsit irigykedem is, hogy milyen jó dolguk van, mennyire jó helyük van, mi minden rendelkezésre áll, mert ami nekik immár természetes, arról mi még nem is álmodhattunk…

Nem voltam valami jó gyerek, elég sok butaságban részt vettem, a diákcsínyek közel álltak hozzám. Tanáraimnak, osztályfőnökömnek sokszor fejtörést okoztam, szüleimnek pedig fejfájást, főleg, amikor a szülői értekezlet főszereplőjévé avanzsáltam, de nem a jó magaviselet vagy a kimagasló tanulmányi eredményem miatt. Ma mégis mérhetetlenül büszke vagyok. Jó érzés oda tartozni, még ha akkor, amikor én a szalontai alma mater padjait koptattam, más szelek fújtak is. Azok az emberek, akik az én generációm útjait is egyengették annak idején, önálló magyar intézményt alapítottak, hogy a magyar gyermekek semmiben se szenvedjenek hiányt, senki se nyomhassa el őket. És ennek immár megvannak az első eredményei is (pedig csak öt éve létezik az önálló magyar iskola), mert abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy minden gyermek az anyanyelvi környezetben fejlődik a legjobban, ahol nincsenek önkifejezési nehézségek és hiányoznak a szocializációt gátoló tényezők.

S miközben így elterelődtek a gondolataim, az egyik felszólaló éppen arról beszélt, hogy az előző szószólók vajon kinek is beszéltek? A gyermekekhez vagy a szüleikhez? Ez jó kérdés lehetne, de azonnal tudni lehet a választ, elég csak körbenézni a hatalmas istenházában és meghallani a szűnni nem akaró duruzsolást. A lelkész többször is felhívta a figyelmet arra, hogy a hallgatóság igyekezzen csendben odafigyelni arra, amit a vendégek mondanak, de mindhiába, az állandó morajlás nem ért véget.

A hosszú nyári szünet után most újra találkozó kisdiákokat nem lehetett megzabolázni. Az én szememben azonban ez nem a szónoklatok iránti érdektelenség, a rosszaság vagy netán a neveletlenség zaja volt, hanem az életé. Élet költözött a templomba, amely megtelt a nevető, sugdolódzó gyermekekkel, a jövő generáció emberpalántáival és az ő kis csicsergő, magyar hangjukkal.

Bárcsak máskor is látnám így templomunkat, templomainkat. És bárcsak máskor is hallanám ezt a zajt, az ezernyi gyermek hangját, no meg azt, ahogy zeng a hatalmas tér a Hiszekegytől és a Miatyánktól, miközben mintegy háromezren mondják fennhangon az imádságot, és dominál a diákok éles-érces hangja. És ha csak eszembe jut, ahogy megszólalt nemzeti imánk, a Himnusz… Még most is elérzékenyülök.

Borsi Balázs