Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A sajtószabadság illúziója

Szőke Mária kérdéseire Stanik István médiaszakértő válaszol

a sajtoszabadsag

– Ez a beszélgetés a hetilapként megjelenő Reggeli Újságban fog az olvasókhoz jutni. Mi a véleményed erről az átalakulásról?

– Most, amikor a nyomtatott sajtó végnapjait éli, és a jól bejáratott, magyar nyelvű helyi lap példányszáma is minimálisra csökkent, azt gondolhatnánk, hogy az áttérés a heti megjelenésre csupán a Reggeli Újság életének meghosszabbítását jelentheti. De ha arra gondolunk, hogy egy lap értéke általában sokkal több, mint a benne megjelenő írások összege, akkor azt mondom, egy bizonyos értékrend, moralitás továbbéltetése is indokolhatja egy lap létét. Ha szakmailag és morálisan is megállja a helyét, és eszközeiben is alkalmazkodik a korszerű igényekhez, minden lapnak van létjogosultsága, így teljesen mindegy, hogy naponta vagy hetente jelenik meg. A lényeg, hogy amennyire lehet, független és szabad legyen.

– A majd ötven évig tartó diktatúra után, 1990. január elején, vezetéseddel indult újra a szabad sajtó Nagyváradon. Hogyan látod a mai állapotát?

– Mivel 1989. december 22-én benne voltam abban a csoportban, amely a kommunista párttól átvette a hatalmat Nagyváradon, megvolt a tekintélyem ahhoz, hogy a szabad sajtó elvei alapján működő, magyar nyelvű megyei lapot szervezzek a Fáklya nevű pártlapból. Sikerült megtartani a diktatúrában is becsülettel megszólaló kollégákat, és meggyőzni az elfásult, kompromittálódott újságírókat, jobb, ha félreállnak és átadják helyüket az újaknak. A kommunista párt által kinevezett aktivista főszerkesztő pedig humanitárius okokból nem az utcára, hanem a nyomdába került, hogy alulról kezdve korrektorként kezdje el tanulni a szakmát.

A hirtelen jött szólásszabadság, a demokratizálódás eufóriájában óriási igény volt az igazi hírekre, a szabad véleményekre, így a szabad Bihari Napló több mint negyvenezer példányban jelent meg, ez biztosította a kiadó anyagi és politikai függetlenségét. A kiadónak arra is volt ereje, hogy új lapokat indítson be, a Kelet–Nyugat irodalmi hetilap szinte berobbant az erdélyi és magyarországi kulturális térbe. Ez már sok volt az éppen konszolidálódó Iliescu-féle posztkommunista hatalomnak, a feltámadt Securitate utódszervezete elkezdte visszarendezni a demokratizálódási folyamatot, az elsők között a szabad sajtót vette célba. Kilencvenegy júniusában, belső kollégák tevőleges hozzájárulásával, sikerült szétrobbantani a kiadónkat is.

Csak a helyi lap élte túl a kiadó visszaállamosítását. Nekem úgy tűnik, a megjelenéséhez szükséges minimumra letekert lángon égve működik azóta is. Bár többször is gazdát cserélt, nem történt körülötte semmi érdemleges, semmi figyelemre méltó, megbízhatóan kiszolgálja a mindenkori tulajdonos érdekeit. Azt hiszem, ebben az időszakban a Reggeli Újság megjelenése kavarta fel valamelyest a bihari magyar sajtó állóvizét, és keltett zavart a hatalmi kontroll nélkül működő, tárgyilagos tájékoztatástól rettegő érdekcsoportok háza táján. Úgy hallom, most is vannak hasonló félelmek. De már jó ideje nem ismerem a nagyváradi sajtó belső dolgait, csak fogyasztom, mint bármely olvasó, esetleg egy-egy kiszivárgott pletykára felkapom a fejem. Azóta, hogy a volt pártaktivista főszerkesztő előkerült a nyomdából, és az elkövetkező 25 évet a lap vezetésében, főszerkesztő-helyettesi beosztásban töltötte el, már nem is érdekel. Persze bosszantott, hogy minden évben, így január első napjaiban, a demokratikus sajtó első főszerkesztőjének szerepében ünnepli magát, de nem is ez a probléma, hiszen egy embernek lehetnek önértékelési zavarai, hanem az, hogy azok a kollégák, akik tanúi voltak a történteknek, a hazugságot legitimálva, mindvégig hallgattak. Az elmúlt 25 évben engem senki sem kérdezett a kezdetekről, mintha az lett volna a cél, hogy a kollektív emlékezetből is törlődjön az a másfél év, amikor Nagyvárad a romániai magyar szabad sajtó fővárosa volt. Ezzel, azt hiszem, el is mondtam mindent az elmúlt negyedszázad szakmai-etikai állapotairól.

– Az Erdélyi Naplót is Nagyváradon indítottad el kilencvenegy őszén. Emlékszem, a Kanonok soron létesült volna a szerkesztőség, de még nem fejeződött be az irodák felújítása, és gyakorlatilag a malteroshordókon készültek az első lapszámok. Hogyan sikerült szabad sajtót művelni a visszarendeződés időszakában?

– Az Erdélyi Napló, bár itt volt a szerkesztősége és a szerkesztői is többnyire váradiak voltak, már nem volt nagyváradi lap. Meghatározó munkatársai Bukarestből, Marosvásárhelyről jöttek, Erdély vagy Magyarország városában éltek. Az inkább belterjesen gondolkodó, kizárólag nyugatra tekintő váradi értelmiség nem is nagyon tudott azonosulni szellemiségével. De nem sokat törődtünk ezzel, hiszen összeállt egy szakmailag felkészült, elszánt csapat, amely földrajzi korlátok nélkül a világ dolgaival, a kisebbségi magyar közösségek problémáival akart foglalkozni. A lap azért lett sikeres, mert független volt és kizárólag szakmai alapon működött. Ezt egy olyan támogató tette lehetővé, akinek nem voltak politikai érdekei, ezért nem kért cserébe politikai befolyást, megelégedett azzal, ha hirdetésekkel törlesztünk, üzleti alapon. A beindulást követően sikerült a saját lábunkra állni, saját bevételekből, önfenntartó módon működni. Az anyagi és politikai függetlenségünknek és a kiváló szerkesztőgárdának köszönhetően olyan lapot adtunk ki, amelynek példányszáma hosszú ideig meghaladta az ötvenezret. Ezt a fajta működést, bár próbálkozások voltak, már nem tudta megakadályozni a hatalom. Sajnos csak 1995-ig tartott a kegyelmi állapot. Amint elterjedtek a kábeltelevíziók, műholdas vevők, hozzáférhetővé váltak a magyar nyelvű tévéműsorok is, amelyek sokkal vonzóbb és emészthetőbb eszközökkel tájékoztattak, így elcsábították olvasóinkat. Ennek hatására csökkenni kezdett a példányszám, és eljutottunk arra a pontra, hogy a megszokott színvonalú működéshez már nem sikerült előteremteni a szükséges bevételeket, ezért támogatót kerestünk. Azt hittük, Szőcs Géza személyében megtaláltuk, és függetlenségünket, szabadságunkat megőrizve ugyanúgy folytathatjuk. Rövid idő alatt kiderült, hogy neki sem sikerül. Számomra 1995 nyarán megszűnt a sajtószabadság, mindabban, amit azóta csináltam, a szabad sajtó illúziója hajtott.

Azért folytattad Kolozsváron, mert úgy láttad, Nagyváradon kevesebb az esélye a sajtóépítésnek? 

– Beláttam, hogy Nagyvárad nem rendelkezik olyan kulturális és egyetemi intézményrendszerrel, amely kitermeli azt az értelmiségi réteget, amelyre a média támaszkodhat. Ráadásul a nagyváradi magyarság érdekképviseletét kisajátította és haszonszerzési céllal, cégszerűen kezdte el működtetni egy olyan társaság, amellyel nehezemre esett egy levegőt szívni. Ezért a Krónikát már Kolozsváron indítottam, majd az Erdélyi Riport elindítására elegendő, rövid nagyváradi visszatérés után pályámat Bukarestben folytattam.

– Milyennek látszott Bukarestből a romániai magyar sajtó?

– Bukaresti munkám rálátást biztosított a média minden területére, így megtapasztalhattam, hogy ott, ahol a politikai befolyás, a gazdasági érdekérvényesítés jelen van, a sajtó nem lehet szabad. Ebből a szempontból a romániai magyar sajtó helyzete a legkritikusabb, hiszen az alig több mint egymilliós közösség aligha tud piaci viszonyok között eltartani egy teljes sajtóstruktúrát, így a politikai kommunikáció piacának kiszolgáltatottjaként kénytelen megélni. Ezen a piacon pedig a legprimitívebb kiszolgáltatottsági viszonyoktól, a konkrét beleszólási jogról lemondó, nagyvonalú alapítványi támogatásokig minden jelen van. De a függőség, legyen az akár szimbolikus is, nem szabadság. A támogatottak a leglazább függőségi viszonyban is érzik, hol a határ, ameddig el lehet menni. Csak a bejárható terület különbözik, amelynek határa olykor alig látható, olyan messzeségben van.

– Ebben az összefüggésben hogy látod a Reggeli Újság helyzetét?

– Nem ismerem a lap hátterét, a tulajdonosok érdekeit, de úgy tudom, egy ideig durva politikai befolyás alatt működött, amitől végül sikerült megszabadulnia. Amennyiben a továbbiakban a tulajdonosi akarat a független és objektív tájékoztatást tűzi ki célul, ha a szerkesztők megfelelő szakmai tudással, morális tartással eleget tudnak tenni az olvasói elvárásoknak, helye lehet a helyi lapok piacán, hiszen az olvasók ki vannak éhezve a dolgokat nevén nevező, őszinte beszédre. Az újságírót pedig hajtja a szabad sajtó illúziója.

 

Stanik István 1954-ben született Köröskisjenőben. Középiskoláit Nagyváradon, az egyetemet Bukarestben végezte, ahol 1985-ben újságírói szakdiplomát szerzett. 1988-ig a nagyváradi Fáklya belső munkatársa, ezután féregtelenítő segédmunkás. 1989 decemberében részt vesz a nagyváradi forradalmi események vezetésében. 1990 januárjában a Bihari Napló kiadó vezetője, 1991–1995 között az Erdélyi Napló főszerkesztője, 1999-ben alapító felelős szerkesztője a Krónika c. napilapnak, főszerkesztője az Erdélyi Riportnak (2002–2004), 2005-től újraindítja az Új Magyar Szó országos napilapot. 2007 és 2014 között főszerkesztője, majd főmunkatársa a közszolgálati rádió nemzetiségi szerkesztőségének. 1990–1996 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete alelnöke. 1993-ban alapítója a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumnak. Főszerkesztője az Erdélyi magyar ki kicsoda három kiadásának (1996, 2000, 2010). 2005-ben Markó Béla miniszterelnök-helyettes kommunikációs tanácsadója. 2007–2009 között tagja a Román Televízió Igazgatótanácsának. Jelenleg független médiakommunikációs tanácsadó, Magyarországon él.