Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A nagyapák állva halnak meg

Felnőttként még ma is hallom a régi nagy öregek szavajárását: a nagyapák állva halnak meg. Persze, ők is legtöbbször ágyban és hosszabb-rövidebb betegeskedés után adták vissza lelküket az Úristennek, mégis igaznak tűnt-tűnik az állítás, miszerint lábon hordták ki nyavalyáikat, állva szikkadtak el, állandó mozgásban gyengültek le, roskadtak össze. Ennek ellenére sosem kellett odafigyelni rájuk, hisz alig panaszkodtak. A nagyapák kényelmes családtagok voltak: nem nyavalyogtak a csúz miatt, nem nyögtek, ha szaggatott a válluk, nem néztek oda egy kis derék- vagy fejfájásnak. Nem jártak orvoshoz, nem szedtek patikáriumokat. Minimum megfőzték a szíkfű-, a kapor- vagy a bodzateát, amiben ki is merült minden betegségre való kúra. Sok a dolog, nem lehet urizálni – mondogatták gyakran.

Virradatkor keltek, s mire a ház apraja-nagyja felcihelődött, már majd’ minden helyiségben ropogott a tűz.

Az ötvenes, de még a hatvanas években sem volt valami bőséges élet az Érmelléken, így a nagyapák tapasztalatára minden családban nagy szükség volt, hisz hozzá voltak szokva, hogy minden viszontagságos helyzetben a semmiből is valami jót, valami hasznosat tudtak teremteni, ami mindig jól jött „a kutyavilág, szűk esztendőben”, ahogyan illették errefelé a szükséggel teli éveket.

 

Életművészek

A nagyapák kérges, erős kezekkel fogták a szerszámot, és ha belemerítették az ásót vagy az ekét a föld húsába, az annyit tett, mintha az Úristen parancsolt volna annak a földdarabnak, hogy teremjen. És termett is, mert ismerték a föld szokását, és aszerint bántak vele.

Október derekán ők szüreteltek, ők húzták a prést, ők javították a disznóólat, a kórókerítést a hátsó udvaron, és ők lelték meg az elveszettnek hitt kék labdát is, mely után napok óta vigasztalhatatlanul sírt a legkisebb unoka. Ha pihentek, tengerit hántottak egy gyékénykosárba, mivel az aprómarha ellátása is többnyire az ő gondjuk volt, kivéve a kotló ültetése, mert az asszonykezet igényelt.

A zsellérsorsú Érmellék mostoha adottságai folytán kellett is a találékonyság, és kiknek lehetett volna a legtöbb tapasztalatuk az élet átvészelésében, ha nem a család legidősebb férfitagjainak, természetesen áldásos kezű életük párjával az oldalukon. Ahol több generáció élt egy fedél alatt, ott tovább adódtak az élet kijátszásainak fortélyai, ám ahol a nemzedékek ki-ki magának alapon kezdték az életet, ott sok helyütt meg is látszott a különbség.

Érmelléki generációk a századfordulón

Érmelléki generációk a századfordulón

Érmelléki generációk a századfordulón

Érmelléki generációk a századfordulón

 

A tyúkkopasztás és a családi béke

Mihályfalván, a téglagyár utcájában is lakott egy olyan többgenerációs család, ahol az öreg szinte szent volt a háznál. Gyermekkoromban a Tarcsai útról jártam templomba, és a közismert Molcsán-sarkon mindig összefutottam Marika nénémmel, aki szintén misére igyekezett. Rokonok és katolikusok lévén – jómagam édesanyám után –, kicsit furcsán hatottunk egy hatalmas létszámú kálvinista családban. A família nem volt valami nagy templomba járó, azonban akadt köztük néhány hitgyakorló is. Marika néném családjában inkább az asszonyok voltak ájtatosabbak, a férfiak úgy tartották, a krumpliföldön is ugyanúgy el tudnak beszélgetni, akár hétköznapokon is az Úristennel, mint a templompadban. Így vasárnap délelőttönként felcserélődött a szerep, és Marika néném ment a templomba, Sándor bátyám meg élete párja és menye helyett tyúkot kopasztott, krumplit hámozott, és tisztította a zöldséget, szó nélkül.

Így van ez nálunk, gyermekem – mondta a néném. – Sanyi bátyád sose firtatta, hogy férfi vagy női munka az, amiben éppen elkel a segítség, és ez így volt jó.

Évtizedeken keresztül minden nemzedéknek jól meghatározott szerepe volt a családban, és ezen nem is volt ajánlatos változtatni, mert ha felborult a rend, oda volt a békesség is. Nem használt az senkinek. Ő volt a legidősebb, ő ráért a kopasztásra, és egyebek mellett az unokákkal is vesződni, sőt eleresztett néha egy-egy „jól elkerített”, csak amolyan férfi-szójárást is, de azt senki nem vette tőle zokon, mert kijárt az egy nagyapának. Amúgy mindjárt el is nevette a javát, majd vasárnap lévén, nem győzte megkövetni az Urat a malőr miatt. Így zajlott hát az élet a századfordulón, na meg a század második felében is, mert ez volt mindennek a rendje. Az effajta életforma nélkül nehéz lett volna boldogulni.

 

A „tétlenkedés”

Templomos anyáink, nagyanyáink előtt tehát jól meg volt alapozva nagyapáink becsülete, akár anyai, akár apai ágon. Ők nem voltak korhelyek, nem kellett számolni családi perpatvarokkal miattuk, mi több, maguk őrizték a ház békéjét.

A sarki kocsma nagyfröccsén túl – ez volt az egyetlen luxus az életükben – nem nagyon ittak, bár otthon a pincében száz liter számra állt a bor, de a fröccs az valahogy mindig jobban esett, ugyanis az öreg hadicimborákkal való koccintáshoz nem volt semmi sem fogható.

A kocsmában nem sokat tétlenkedtek, s ha igen, arra inkább vasárnap délután került sor. Néha utánuk osont az unokák hada is, ha nem más, megvárták őket a ligetben, mert egy-egy rúd gyümölcs- vagy mokkás cukorka járt érte, ha nem szólnak a mamának. Azt meg olyan nehéz volt otthon kivárni. A Morgó ligetből meg éppen a Kovács-féle kocsmára lehetett látni, ott jól telt az idő, mivelhogy a fáramászás még a lányok fantáziáját is megmozgatta. A Morgóbéli fák meg tán a legbarátságosabb teremtményei voltak az Istennek. Ezer karral tartották a rájuk kapaszkodó vásott gyerkőcöket, akik abban a korban voltak még, hogy nem számoltak semminemű veszéllyel.

A gyermekkor boldog felelőtlenségével, láblelógatva lestük hát nagyapáinkat, akiknek zsebében már ott lapult a málnás vagy a mokkás cukorka.

Kovács nagyapa és az öreg kőrisfa

Kovács nagyapa és az öreg kőrisfa

Kovács nagyapa és az öreg kőrisfa

Kovács nagyapa és az öreg kőrisfa

 

Szimbiózisban a kőrisfával

Hétfőn aztán újraindult az élet, ahogyan az a nagycsaládos portákon szokott. A kertkapun kívül egy hatalmas elterebélyesedett fa éppen megérett a pusztulásra. Fele már régen nem hajtott levelet, másik fele meg a veteményt árnyékolta. Nagyapánk mindig odázta a kivágását, mert hogy azt még az ő nagyapja ültette napfogónak, és valami megfoghatatlan fátum hordozójának tartotta.

Megládd, Maris, ha kivágom, nemsokára utána megyek – mondogatta. Bolond vagy te, öreg. Vágd csak ki, sokáig nem lesz gond a tüzelőre, mondta nagyanyánk, és valamikor október tájt egy délután a hatalmas kőris valóban rázuhant a kertre, és nagyapánk hozzálátott annak felfűrészeléséhez. Mi, az utca apraja-nagyja körbejártuk, meglovagoltuk, felfedeztük, sárgába zörrenő lombjai közé bújtunk és ágain hanyatt fekve, beleringatva magunkat a gondtalan gyermekkorba, mely oly gyorsan illan el, hogy nem győzünk kapaszkodni belé, hogy legalább megmaradjon egy-egy kőrisfaölelés erejéig annak emléke.

Az elpusztult fa után félévre nagyapánk is elterült a veteményes egyik ágyásán.

Az orvos később tudatta nagyanyánkkal, hogy lábon hordott ki egy súlyos betegséget. Szinte állva halt meg, mondta akkoriban Klein doktor.

Pótolhatatlan űr maradt utána. Az apróság sokáig nem találta a helyét. Néha benyitottunk a hatalmas házvégi gerendás nyári konyhába, ahol válogattuk vele a levesbe való „libamáj” paszulyt, hátha ott van. De nem volt. És nem volt többé sem a kertben, sem a kamrában.

A metszőollót nem látott lugas meg csak futott, futott az udvaron, s a kertfelőli kórókerítés is nemsokára töredezni kezdett. A letört kilincs pedig sokáig lógott az ajtón, javítatlanul.

Így álltak a dolgok, míg át nem vette valaki a helyét, a következő, aki csak úgy egyszerűen oda bölcsült és tovább vitte, művelte azokat az apró, szinte láthatatlan dolgokat, amelyek csak akkor váltak igaziból láthatóvá, nyilvánvalóvá, amikor már nem volt, aki rendszeresen foglalkozzon velük.

Sütő Éva