Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A mozi varázsa és Margitta felfedezése

Csoda történt Margittán. Játékfilm vetítésére került sor a Margaréta vendéglőben. Az esemény a margittai származású költő, Horváth Imre születésének 110. évfordulója alkalmából, a BÉKE egyesület által szervezett kétnapos program (nov. 4–5.) befejező momentuma volt, amely azért is rendkívüli, mert a jelenlevők találkozhattak a film szintén margittai születésű, külföldön élő rendezőjével, Bereczki Csabával. A 2003-ban, magyar–francia koprodukcióban készült film, a Bolondok éneke, a rendező személyes élményeiből kiindulva idézi meg Horváth Imre szellemét, és annak a romániai sötét korszaknak a hangulatát, amelyben sok józanul gondolkodó ember a túlélés egyetlen lehetőségeként a bolondokházát volt kénytelen választani. Köszönet Bereczki Csabának és a szervezőknek, hogy lehetővé tették a filmbemutatót.

Bereczki Csaba a margittai filmvetítésen

Bereczki Csaba a margittai filmvetítésen

Ami a csodát illeti, egyáltalán nem túlzás. Egyszerűen arról van szó, hogy Margittának nincs mozija. Ha pedig nincs mozi, akkor mozilátogató közönség sincs. Ezen a vendégül látott filmrendező csodálkozott el leginkább. Mint bevezető beszédéből is kiderült, nagyot csalódott, amikor meglátta a bennünket, nézőket is zavaró, szokatlanul kicsi vetítővásznat a vendéglő ideiglenesen moziteremmé alakított, feltűnően szűk szeparéjában. Szerencsére a film feledtette velem a körülményeket, örültem, hogy ott lehettem, és egy kis ideig úgy éreztem, mintha igazi moziban lennék, mint annak idején Marosvásárhelyen, szülővárosomban, ahol a moziba járás mindennapi szokás volt, vagyis szellemi-kulturális életünk szerves része. Mondhatnám, a mozi volt a második iskolám. Már korán rájöttem, hogy a tömeget szórakoztató igénytelen, gondolattalan, érzelgős, hatásvadász filmek mellett ott vannak a komolyabb, személyes világlátást, hiteles emberi érzelmeket kifejező, mély gondolati tartalmú ún. művészfilmek, amelyek néha többet mondanak az emberről, a valóságról, mint némely tudományos értekezés, és jelentős szerepet játszanak a szintetikus látásmód kialakításában. Míg sokan szórakozni jártak moziba, én tanulni, gondolkodni jártam oda. Emlékezetesek számomra a mozizás után a barátokkal, ismerősökkel folytatott hosszú, néha hetekig tartó beszélgetések, viták. Ugyanis a filmeket nem elég csak nézni, hanem beszélni is kell róluk. Megtanultam, hogy a film (mint műalkotás) nem az, amit a vetítővásznon látunk, hanem az, ami agyunkban lejátszódik filmnézés közben és után. Mivel mindenki a saját, egyéni életfelfogása szerint értelmezi a látottakat, fontos, hogy kicseréljük gondolatainkat, hogy továbbgondoljuk az adott filmben megfogalmazott problémákat, és közben tanulmányozzuk a szakirodalmat, olvassunk filmkritikát. Ezáltal válik a mozi kulturális, közösségformáló tényezővé. Nem beszélve arról, hogy a rendszeres közös filmnézés egy nagy vetítővásznú moziban egészen más élményben részesít, mint az otthoni, elszigetelt, magányos műélvezés.

Amikor a forradalom előtt néhány évvel Margittára kerültem, még egy ideig beülhettem a helyi kultúrház mozitermébe filmet nézni, és találkozhattam is néhány filmbaráttal. Aztán a rendszerváltás után – sok más negatív jelenség mellett – szomorúan kellett tapasztalnom a mozi eltűnését a helység életéből. Idegenként nem is tulajdonítottam nagy fontosságot ennek, elfogadtam az illetékesek jövedelmezőségi érvét, másrészt otthonos kulturális környezetemből távozva, és látva új, ridegnek, ellenségesnek tűnő, „terméketlen” környezetemet, úrrá lett rajtam a pesszimizmus, és arra gondoltam, ez számomra a „nemlét” birodalma, itt csak meghalni lehet. Azért még élt bennem a remény és a cselekvési vágy. Hiányérzetemet némileg enyhítette, hogy bizonyos filmesztétikai előképzettséggel rendelkező tanárként a művészfilmet didaktikai anyagként használhattam a tizenkettedikesek filozófiai oktatásában, később pedig sikerült elfogadtatnom az iskolában egy választható filmesztétikai tantárgy bevezetését, ami azt jelentette, hogy három tanévben, heti egy órában művészfilmeket tanulmányozhattunk a kilencedik osztályos, humán tagozatos tanulókkal. Több évi szünet után találkoztam egy nagyváradi egyetemi tanárral, a média szakos Monostori Károllyal, aki vendégként tartott előadást abban az iskolában, ahol dolgoztam. Az ő ötlete volt annak a filmklubnak a beindítása, amelyet – immár az önálló magyar iskolában – együtt szerveztünk, amelyet az iskola vezetősége épphogy megtűrt, s amely emiatt csak egy évet (tanévet) élhetett. Utána a csend ideje következett.

Ezt a csendet törte meg a fent említett ünnepi megemlékezésre szülővárosába látogató Bereczki Csaba filmrendező. A világ különböző országainak mozijaiban vetített filmjének bemutatása egy olyan kisvárosban, ahol nincs mozi, és amely ráadásul a rendező szülőhelye, érzésem szerint – a helyiek csekély érdeklődése ellenére – nemcsak a film által elénk varázsolt Horváth Imre előtti tisztelgés, hanem a mozi ünneplése, feltámasztása is.

A filmvetítést követő beszélgetés során a rendező megjegyezte: elképzelhetetlen egy olyan város, amelynek nincs mozija, pedig nem is olyan költséges egy kisebb férőhelyű, korszerű felszerelésű mozi fenntartása, amúgy szívesen támogatna egy ilyen vállalkozást, és örülne, ha a következő filmje már egy moziban (filmszínházban) kerülne a margittai közönség elé. Ennek hallatán döbbentem rá, hogy az, amit én lehetetlennek hittem, lehetséges, és mindaz, amit eddig Margittáról tudtam, tévedés. Idegenből kellett eljönnie valakinek, hogy felvilágosítson egy idegent: Margitta nem az, ami, hanem az, ami nem…

 Blága L. József