Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A mieink – budapesti reflexiók

A trianoni diktátum ellen voltam aláírást gyűjteni Budapesten, a Magyarok Világszövetsége szervezésében. Volt kevés szabad időm, hát elmentem segíteni. És ha már ott voltam engedjétek meg, kedves sorstársaim, hogy néhány benyomást, észrevételt megosszak veletek. Hiszen tagadhatatlan, hogy ilyen alkalomkor sok emberrel el lehet beszélgetni, ha csak pár szó, mondat erejéig is.

Hatan vannak, harminc körüli fiatalemberek, jó kedélyűek, tele életkedvvel. Erőt, magabiztosságot sugároznak. Kérdezik, ki vagyunk, melyik párttól? Mit is akarunk elérni? Elmondjuk, egymást kiegészítve. Nem kell a dolgok végére járnunk, értenek ők mindent, csak gondolták tudakolódnak nálunk. Kérdezem erdélyiek, mert nagyon úgy néznek ki. Nem, dehogy is, mosolyogva rázzák a fejüket, Karcagról jöttek. Ha már ide kerültek, hát ők alá szeretnék írni a gyűjtőíveinket. Egymás kezébe adják a tollat és egymásnak a szót.

Szép termetű és arcú fiatal lány áll meg a jókedvű, hangos beszélgetésre. Ő is támogatja a Világszövetség kezdeményezését, mondja. Nem baj, ha nem budapesti? Tavaly jött a Székelyföldről, itt él, itt tanul. Legalább ennyit tegyen szülőföldjéért. Kitölti az ívet. Kezét nyújtva kedvesen, szívélyesen búcsúzkodik.

Jól öltözött, kultúrát sugárzó nő kérdez. Mi lesz, ha összejönnek az aláírások? Ha kétszázezer összegyűl, akkor a magyar Országgyűlésnek tárgyalnia kell a trianoni diktátumról! Ha egy millió jön össze, akkor megbízott ügyvédek, jogászok viszik az ügyet a hágai bíróságra. Ha netalán, tán kétmillió jönne össze, az már népakaratot jelent. És ha nem jön össze, kérdezi. Akkor mi lesz?

Megnyugszik a lelkiismeretünk, hogy mi legalább megpróbáltuk, mi megtettünk mindent, hogy megállítsunk egy folyamatot, ami Trianonban kezdődött. Itt van a kirabolt, kifosztott Erdély, eladott, elűzött, beolvasztott nemzetiségek. A soron mi vagyunk erdélyi magyarok!

Nagyot sóhajt, odaát Amerikába dolgozik, diplomata. Sok sikert kíván nekünk, kezét nyújtja búcsúzóul.

Nagydarab szakállas, szőke férfi jön hozzánk, kérdezősködik, miről van szó? Látom a szemében, hogy esélytelen vállalkozás, önmaga számára is. Toporog egy keveset, látszik a szavak ne érnek el a tudatáig. Hiányzik a kapu, az átjáró már rég eltorlaszolva valamilyen fajta szeméttel. Végül csak kibukik belőle, pár forintra lenne szüksége, mert, hogy szüksége lenne az asszonynak ételre. Van nálam, a kezébe nyomok egy kétszázas érmét, megköszöni, elmegy. Látom, odébb társa várja, valamivel toprongyosabb, mint ő.  Összemosolyognak…

Gábor Ferenc, Köröstárkány