Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A legszegényebbek húsvétja

Várad utcáin sétálva még a legközömbösebb „félrenézők” számára is nehéz figyelmen kívül hagyni a szegények nyomorát. Az ember lépten-nyomon belebotlik gyermekekbe vagy éppen idősekbe, akik ételt koldulnak a főutcai éttermek teraszán, vagy kilopják a vendégek tálján hagyott maradékot, mielőtt elvinné a pincér. A tömbházudvarokon szinte lehetetlen nem rápillantani a körbekerített szemeteskonténerek vasrácsainak szűk nyílásán benyomuló kukázókra, a híd alatt alvó csövesekre, s nehéz nem észrevenni, hogy a tucatszámra fellelhető kidőlt falú, félig leomlott vagy beszakadt tetejű házakban is élnek emberek, akik koszos matracokkal tömik be az üres ablaknyílásokat s télen tüzet gyújtanak a szobák közepén, hogy meg ne fagyjanak. Az igazi mélynyomor viszont többnyire rejtve marad az átlagemberek szeme elől…

A legszegenyebbek (1)

Aki kíváncsi rá, hosszabb utat kell hogy megtegyen, egészen Biharpüspöki külső határáig, ahol egymás tőszomszédságában terül el a régi, elhagyatott szemétdomb, melynek nagy részét mára már benőtte a gaz, és az új, modern hulladéktározó, melynek kapuján szorgosan járnak ki-be a kamionok. A régi szemétdomb területén egy miniatűr bódéváros áll. Itt tengetik napjaikat Nagyvárad legszegényebbjei, olyan körülmények között, amelyek a városban elkényelmesedett emberek számára szinte elképzelhetetlenek.

A legszegenyebbek (7)

Mintegy tizenöt család lakik itt lécekből, furnérlemezekből, műanyag zacskókból és kartondobozokból összeeszkábált, ablaktalan kalyibákban. Egy-egy kilenc négyzetméteres bódéban akár öten-hatan is összezsúfolódnak. Télen a fagyhalál és a tüdőgyulladás a legnagyobb ellenségük, nyáron a fertőzések. Az éhíség és a nélkülözés állandó. Az ottlakók régen a szemétdomb kellős közepén éltek abból, amit – minden friss hulladékszállítmányra rávetve magukat – kibányásztak. Az újonnan megnyílt hulladéklerakóban azonban már nem engedték őket lakni. Tehát helyben maradtak, s most dolgozni járnak a szeméttelepre: naponta válogatják az újrahasznosítható fém- és műanyaghulladékot. Az így összegyűjtött pillepalackokat például kilónként hatvan baniért értékesítik, a szemét közt talált élelmet pedig hazaviszik családjuknak.

A legszegenyebbek (9)

A nyomortelep nem az utóbbi években jött létre. Ugyanott áll közel negyed évszázada, ahol most is, és talán ez a hosszú kontinuitás teszi a legtragikusabbá a szituációt. Létezik ugyanis egy teljes generáció, amely már ott született és ott nőtt fel a szemét között úgy, hogy közben minimális kapcsolata volt a külvilággal. Az ottlakók helyzete, különösen a fiataloké, szinte teljességgel kilátástalan. A legtöbbjüknek nincsenek papírjaik. Személyigazolványt nem kapnak, mivel nincs lakcímük. Ez ellehetetleníti, hogy normális munkát találjanak. Ugyanezen okból nem kapják az államtól a 350 lejes szociális nyugdíjat sem, tehát nincs semmilyen stabil jövedelmük, és tisztességes egészségügyi ellátásban sem részesülnek. A gyerekeknek nincs születési bizonyítványuk, és mivel szüleiknek nincs lakcíme, nem tudják beiratni őket előkészítő osztályokba, így a tanulás lehetőségétől is elesnek, amely pedig az egyetlen kiutat jelenthetné jelenlegi léthelyzetükből.

A legszegenyebbek (2)

Ők a társadalom kirekesztettjei, akiknek hátat fordított az önkormányzat, holott munkájukkal nemcsak hogy hozzájárulnak a városiak életvitelének fenntartásához, hanem valósággal a vállaikon hordozzák a fogyasztói társadalmat. Ugyanis az ő munkájuknak köszönhető, hogy a kidobott szemétnek több mint a fele újrahasznosításra kerül ilyen vagy olyan módon. Egy virtuális dugót képeznek, amelyet ha eltávolítanának, a városiakat képletesen is és gyakorlatilag is elöntené a saját szemetük. Ennek ellenére nem kapnak minimális támogatást sem. Illetve valamennyit azért mégis. Ugyanis annak ellenére, hogy a hivatalos szervek elhatárolódnak a nyomortelep lakóitól, néhány segélyszervezet lelkes önkéntesei, valamint a görögkatolikus és a római katolikus egyházak képviselői összefogtak az ottaniak megsegítésére.

A legszegenyebbek (3)

A nagyváradi Don Orione Központ görögkatolikus papjai a Don Orione Líceum diákjaival karöltve már közel tizenöt éve visznek rendszeresen segélycsomagokat a telepre, a németországi Caritasverband Passau pedig a nagyváradi Caritas Catolica segítségével tavaly karácsony óta juttat oda tartósélelmiszer-csomagokat. A tavalyi év folyamán – mint ahogy arról beszámoltunk – egy ízben a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum bentlakásának diákjai vitték ki a segélycsomagokat a biharpüspöki szegényeknek, s össze is barátkoztak az ottani gyermekekkel. Többen közülük azóta is visszajárnak meglátogatni a telep lakóit. A húsvéti ünnep alkalmából pedig kedden Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök és Mihai Fechetă görögkatolikus pap vezetésével látogatott ki a Caritas önkéntes csapata a helyszínre, ahol élelmiszert és ruhákat osztottak szét, s szemrevételezték az ottani körülményeket.

A legszegenyebbek (4) hathafer

A nyomortelep állandó létszáma 45 fő körül mozog, az ott lakók tényleges számát azonban nehéz megállapítani, mivel sokan állandó költözésben vannak. Az a szerencsés néhány, aki jelen volt a keddi segélyosztásnál, mannaként fogadta a cukrot, rizset, olajat, májpástétomot, kenyeret, ömlesztett sajtot és levesport tartalmazó csomagokat. Ezekből lesz a lakoma a legszegényebbek húsvétján. A segélyosztók köré apróbb kísérőcsapat verbuválódott a misszió során. A teleplakók, élükön a lelkes gyerekekkel, kalyibáról kalyibára követték a püspököt és az önkénteseket, és szemrevételezték, hogy mindenki ugyanannyi élelmet kap-e. A kísérők közt volt a kilencéves István is, aki Böcskei László kérdésére válaszolva, mellyel nemzetisége felől érdeklődött, elmondta, hogy tud ő magyarul is, románul is, meg cigányul is – lehet választani. S bár kijelentését megmosolyogták a jelenlevők, sokakban szöget ütött a gondolat, hogy egy kilencévesen három nyelvet folyékonyan beszélő gyermek mennyire vihetné az életben, ha ugyanolyan körülmények közt élne és járhatna iskolába, mint szerencsésebb társai.

A legszegenyebbek (5)

„A mi célunk a Don Orione-iskolában, hogy minél több diákot vonjunk be a segítségnyújtásba. Jótékonyságra neveljük a gyermekeket, és miután meglátták, hogy mások mennyivel rosszabb helyzetben élnek, mint ők, megtanulják, hogy legyenek hálásak mindazért, ami megadatott nekik. Mikor először a szemétdombra jönnek az iskolások, általában megdöbbennek az ott tapasztaltaktól, főleg mikor látják, hogy esőben, hóban mezítláb járnak a kisgyerekek, és nincs fürdőszobájuk, sem vécéjük. Egy ilyen élmény után a városi gyerekek nem dobják többé el azokat a ruhákat, amiket meguntak, hanem összehajtogatják, elhozzák és segélycsomagba teszik. Az ottaniaknak pedig mindig jól jön az új ruha, mert mosásra nincs lehetőségük” – mondta el a Reggeli Újságnak Mihai Fechetă atya. A görögkatolikus tisztelendő elmesélt egy esetet, amikor az egyik látogatásuk alkalmával egy négy-ötéves forma gyermeken kellett segítsenek. A kicsit ugyanis megharapta egy patkány és a sebe elfertőződött. A gyermek szülei hiába vitték be a sürgősségire, ott csupán kitisztították és bekötötték a sebét. Kezelést nem kapott, mivel sem papírjai, sem biztosítása nem volt.

A legszegenyebbek (6) hafer

Néhány éve mintegy harminc teleplakót sikerült elvigyenek a rendőrségre, ahol nyilvántartásba vették őket és ideiglenes személyigazolványt kaptak – mesélte az atya, mint azonban hozzátette: a többség sohasem kap végleges iratokat, mivel nincs lakcíme és nincs is bejelentkezve sehova Nagyváradon.

„Egy társadalomban mindig is lesznek szegények. De az már kultúra kérdése, hogy a döntéshozók és az egyszerű állampolgárok is elismerjék, hogy mindenkinek van egy emberi méltósága. Ezeknek az embereknek mindössze egy fedél kéne a feje fölé és munkalehetőség. De sajnos Romániában a társadalom nem mozdul meg az ilyen ügyekben” – mondta szomorúan  Fechetă atya. Aztán hozzátette:  „Nem kéne elforduljunk ezektől az emberektől, mert szívességet tesznek nekünk azzal, hogy összeszedik a szemetünket, és a társadalom felelőssége, illetve kicsit mindannyiunké, ha megengedjük, hogy egyesek ilyen körülmények közt éljenek.”

Szombati-Gille Tamás