Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A kritikus hangok

Közhelyes a kijelentés, de nem elkerülhető: az alkotónak, a közösség(é)hez szóló embernek el kell fogadnia, hogy azzal, amit mond, nemcsak egyetértést, hanem ellenérzést is kivált. A dicséret mindig csalóka, még ha jóleső is, becsaphat. A kritika azonban tükröt állít, rávilágít a hibákra, hiányosságokra, ebből jól körberajzolódhat az, amire a közlőnek jobban oda kell figyelnie.

Az újságírás különösen azon szakmák közé tartozik, amelyekben a kritika nagyobb jelentőséggel bír minden dicséretnél. Azoknak a tollforgatóknak, akik arra adják fejüket, hogy a napi rutinfeladatok elvégzése mellett még a véleményüknek is hangot adjanak egy-egy ügyről vagy esetről, szembe kell nézniük azzal, hogy bizony az olvasóközönség különbözőképpen értheti, értékeli és érzékeli az üzenetet. A velünk egyetértők helyeselhetnek, üdvözlő, gratuláló, bátorító leveleket küldhetnek, megállítanak az utcán, hogy milyen jól megmondtuk, míg az ellentáborba tartozók lenézőn legyinthetnek, meg nem értőn lehurroghatnak, sőt még a szólásszabadságot is (tudatlanságból vagy rosszindulatból) korlátoznák azáltal, hogy megkérdőjelezik, semmibe veszik a másik ember véleményét – éppen azok, akik egyébként a sajtószabadság, a gondolat szabadságának fontosságát hirdetik. Ilyen a világ, és ez így van rendjén. Mégis, minden szerzőnek, alkotónak figyelnie kell a kritikára (még akkor is, ha a „mai modern újságírást” hirdető egyes szakemberek vagy szerzők szerint nem kell foglalkozni mondjuk az interneten érkező hozzászólás-áradattal), ugyanis ennek iránya mutatja meg, hogy a véleményformáló valóban azon az úton jár-e, amelyiken el akart indulni. Mert az érzelmek, a prekoncepciók, valamint egyéb külső hatások sokszor menet közben vihetik tévútra a szerzőt, ez pedig nem derül ki az elismerő, dicsérő, biztató visszajelzésekből.

A szóbeszéddel nincs mit foglalkozni, mert minél nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, annál jobban erősödik. A magyarok különösen szeretnek pletykálni, és ezt az örömöt nem szabad elvenni tőlük. Ám azt érdemes megjegyezni, hogy a pletyka csak pletyka marad, a tények azonban makacs dolgok…

Feltevődik a kérdés, hogy kinek a kritikájára adjunk? Mindenkiére? Csak egyesekére? A legracionálisabb válasz talán az lehet, hogy valahol meg kell találni a határt a szakmaiság és a szubjektivitás között. A jelzések és a nem nekünk címzett, de rólunk szóló megjegyzések figyelembevételekor is hasonló módszert ajánlott alkalmazni. Ez megvédhet attól, hogy érzelemből, netán dühből reagáljunk. A düh, a harag ugyanis sohasem jó tanácsadó, még akkor sem, ha indulatból sokkal keményebb, odamondóbb, sértőbb cikket lehet írni. És sokkal nagyobb butaságot is.

A tisztelt olvasóink és kollégáink, a határon inneni vagy túli szakmabeliek véleménye sokat számít. Adunk rájuk, mert tudjuk, hogy nem hátsó szándék vagy rosszindulat vezérli őket, amikor megfogalmazzák kifogásaikat. Kevésbé vagyunk megértők, amikor pártkatonák, politikai aktivisták vagy fizetett pártalkalmazottak, netán önkéntes bajkeverők akarják megmondani, mi a helyes irány. Egy sor okot felhozhatnánk, de legyen elég csak egy: az ilyen emberek csak a saját értékrendjük és nézeteik szerint láttatnák a világot – egyoldalúan.

Értetlenül és megdöbbenve állunk viszont azok kritikái előtt, akik még e hónapban is innen viszik el a kenyérrevalót, mégis minden apró-cseprő alkalmat, vélt vagy valós hibát felhasználnak ahhoz, hogy megszólják a lapot, amelynek évekig dolgoztak, és nemcsak a főszerkesztőt, hanem az egykori hűséges kollégákat is megpróbálják kipellengérezni. Ám most is kiderül, mennyire ért a szakmájához az, aki a váradi magyar alpolgármester nevét sem tudja helyesen leírni, összekeveri a vezető cikket a vezércikkel (műfaji különbség!), akinek a Sebes-Körös és a Fekete Sas-palota írásmódja örökös probléma volt, és folytathatnám… Azoknak a véleménye nekünk nem számít, akik oda piszkolnak, ahonnan esznek. Azt azonban sajnáljuk, hogy a kritikai érzéküket önmagukkal szemben nem kamatoztatják, továbbá akkor, amikor a lapnál dolgoztak, nem derült ki, hogy tudnának ők jobbak és többek lenni.

Szerencsére sokan vannak, akik építő jelleggel állnak hozzánk. Azoknak pedig, akik bosszúból és rosszindulatból lejárató hadjáratot folytatnak ellenünk, üzenjük: a kutya ugat, a karaván halad.

Borsi Balázs
főszerkesztő