Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A kenyér illata

Ha a világon volt valahol becsülete a kenyérnek, hát az Érmelléken igazi szent dolognak számított minden időben. A kemencéből szertartásosan kiemelt áldáshoz úgy nyúltak az asszonyok, mint saját kezük által teremtett csodához, míg a férfiemberek úgy tekintettek a sütéshez való előkészületekre, mint aminek végeredményében megtestesül a Gondviselés. Nem is szegték meg addig, míg ősi szokáshoz híven rá nem hintették a kereszt jelét. Mert a kenyér felette állt embernek, vallásnak.

a kenyer 1

„Apjuk” és „Julisom” a múlt század közepén

Az érmihályfalvi Gencsikert (negyed) egyik magasabb fekvésű részén állt Sanyi bácsi és Julis néni hosszú tornácos hajléka. Nem volt abban sok szoba, sem úri flanc. Mellékhelységnek is csak az éléskamra és a tornác szolgált. A ház végében műhelyszerű szerszámraktár hirdette: itt iparos család lakja be a portát. Az első udvaron, a házzal szemben volt a nyári konyha, melynek fontos, meghatározó szerepe volt minden érmelléki család életében. Kora tavasztól késő őszig ott zajlottak a mindennapok. A házba csak nyugovóra térni volt szokás. Sanyi bácsinak és Julis néninek kilenc „családja” volt. A múlt század elején és közepén a gyermekek jelentették a tulajdonképpeni családot. Az évszázados kifejezés mélyebb értelmében a gyermektelen házaspár nem számított családnak, még akkor sem, ha „hütös” ura vagy felesége volt egyik a másikának.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Gyékényágy – Kéri Gáspárnak, a gálospetri tájház alapítójának gyűjteményéből

A kilenc „családnak” enni kellett, úgyhogy az ipar mellé kellett egy darabka föld, szőlő és háztáji is, amelyek kiegészítették a nagycsalád megélhetését. A föld, a szőlő megmunkálása inkább az asszonynépre hárult, azaz Julis nénire és két eladósorba cseperedett leányára. Ugyanakkor a kenyérsütés, az aprómarhatartás, az aszalás, a télire való eltevések is mind a fehérnép gondja volt. A család férfitagjai űzték az ipart – ez esetben az ácsmesterséget – és a tejelő jószág, lovak, disznók gondozása is rájuk hárult.

a kenyer 3

Érkörtvélyesi búbos kemence

 

„Hajnallik, hajnallik…”

Ennek megfelelően jól bejáratott időbeosztással működtek az akkori háztartások. Hétfő délutánonként Julis néni előkészített hat-nyolc kéve íziket (száraz tengeri szár levelek nélkül) a kemence befűtéséhez. A sütéshez való kellékeket a keze ügyébe rakta, és beáztatta az előző kenyértésztából maradt kovászt. Előkerült a négy szakajtókosár is, amelyek gyékényből készültek, és amelyekbe csíkos vászonkendőket tettek a megkelt és szakajtott kenyértészta alá. A sütés napja minden háznál változott, de mindig a hét ugyanazon napjára esett. Kedden tehát még alig pirkadt, amikor Julis néni a nagy dagasztótekenőbe beleborította az előzőleg átszitált, mintegy húszkilónyi lisztet. A kis vászonszütyőben szárított kovász már ott ázott a kecskelábú kisasztalon, letakarva egy kis cseréptálban, mely pépet később a tekenő sarkába felcsomózott lisztbe öntött. Kenyerenként egy-egy marék sót számolva elkészítette a dagasztáshoz való langyos vizet, minekutána kezdetét vette a művelet. Ez mindaddig tartott, amíg a tészta el nem vált a kezétől és hólyagossá nem lett. Ekkor egy nagyobb vászonabrosszal letakarta, hogy keljen szép magasra. A nyári konyhában mindig volt egy-egy dikó, vagy hárságy, ahová az asszonyok hajnalok hajnalán ledőlhettek kicsit kipihenni a dagasztás fáradalmait, míg a „jányok” a kemence befűtésével foglalatoskodtak. De volt hogy azt is maguk intézték, ha nem volt kéznél segítség.

a kenyer 4

Gálospetri stelázsi

 

Hárságyi álom

A kemence minden belső sarkának egyformán kellett melegednie, amit úgy értek el, hogy minden szögben egy-egy marék szalmát gyújtottak, hogy az ízik minden oldalról egyszerre vessen lángot. A kemence akkor állt sütésre készen, ha a szivanóval (hosszúnyelű fából készült fakotró) kikapart pernye nyomán szikrát vetett a kemence aljzata, vagy egy marék szalma képes volt magától is meggyulladni. Az Érmelléken, a kemencealjzaton sütötték a kenyeret, nem tették a kenyértésztát formákba. Ám amíg idáig elértek, az a tíz-húszpercnyi álom is jól tudott esni, akár a kemény dikón is, a kimerült asszonyi testnek.

Ilyenkor azt álmodták, hogy fiatalok, szépek, pihe-puha párnákon alszanak és levendula illatú a réklijük…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Dagasztóláb teknővel a mihályfalvi helytörténeti múzeumban

 

Nyugalom

A valóság azonban egészen másként festett, mint az asszonyok álma. Kezük kérges volt a kemény munkától és soha nem jutott idő megbontani a nagy tornyos ágyat. Főleg nyáron. Julis néni, a kis töpörödött asszony, magyar fajtájának minden jegyét magán viselő arcán gyűltek a hajnalok nyomai. Míg a kisszéken ülve várta, hogy kiszedhesse a pernyét, fáradt kezeit ölébe eresztve nyugodott a hajnali csendben. A család még aludt. Jó volt ez a nagy csendesség, élete egyetlen luxusa. Néha azt kívánta, bárcsak tovább tartana ez a kemencefűtés. Ám izzik már az utolsó kéve is, ki kell szaggatni a tésztát. Sanyi is mocorog már a tornác végében a gyékényágyon. Nyáridőn ott alszik még az iparos is. A hátsó udvaron a jószág is ébredezik, azt készül ellátni.

A sütőlapátra borított négy szakajtónyi „életet” és a cipót pedig elnyeli a kemence.

Míg sül, ebéd után kell nézni, nincs megállás délig.

a kenyer 6

Stelázsi a mihályfalvi helytörténeti múzeumban

 

„Apjuk” és „Julisom”

A férfiaknak az ebéd számított főétkezésnek, így délben is meg kellett tömni a hasukat, hogy ellehessenek estig. Apjuk szerint korgó gyomorral még az ácsceruza se fog.

Apjuk – így szólította néha, amitől az öregnek megenyhült a tekintete, kisimultak fogság ráncai. Olyankor neki is kijárt a „Julisom”.

Ezen a vidéken a korosodó emberek nem sokat beszéltek. Keveset szóltak, és kevés szóból is értettek. Csak a szemek nedvesedtek be egy-egy jó, igaz szótól, vagy gesztustól. De azok egy életre szóltak. Még a második-harmadik nemzedék is továbbadta ezeket a bűnmegváltó szavakat, hogy legyen mihez igazodni.

 

A lélek hangja

Amikor „Julisom” kiszedte a kemencéből a cipót meg később a szekérkeréknyi kenyereket, a család már mind a maga dolgában járt. A lányok csirkét kopasztottak, a férfiak meg a házkörül tettek-vettek. Olyan nap volt ez is, mint a többi, csak Julis néni volt fáradtabb, mint általában.

A nagy eperfa alatt terítettek fröstökre. A kis vesszőből font kasitában felhozták a kertből a friss paradicsomot, paprikát, uborkát. A stelázsi polcán egy kaszrojban (kis lábos) libazsír sárgállott, azt is kivitték a nagy ácsolt asztalra, amelyen Sanyi bácsi szertartásosan megszegte a cipót. Ekkor fogyott el a múlt heti kenyérfara is. Míg apjuk a cipó foszlós belét babrálta, nedves szemekkel követte élete párja kezeit, amint gondosan tesz-vesz az udvari asztalon, majd csak úgy maga elé pergetve a szavakat, így szólt: „Egyem meg azokat a drága kis kezeidet… senki a világon nem tud ilyen kenyérbélit dagasztani.”

Később eme mondása szájról szájra járt az utódok között, és valahányszor egy-egy öreg kemencéből friss kenyér illata szállt, előhozta a hajdani nagyapa lélekből szakadó szavait is, amelyek egy asszony csodatevő kezeihez szóltak.

Sütő Éva