Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A Kanonok sortól a lagúnák városáig

(folytatás tegnapi lapszámunkából)

 

Velence

Amikor a távolból megpillantottuk a velencei Szent Márk téri tornyot, mindenkiben a tetőfokára hágott a várakozás. Partra szállva, immár velencei földön, csak ámultunk és bámultunk. Nyugodtan elmondható, hogy Velencéhez fogható nincs még egy a világon. Itt egy kis híd, ott egy gondola, közben szebbnél szebb épületek, építészeti csodák, és mivel karnevál idején vagyunk, szinte mindenki maszkban vagy jelmezben. Valami fantasztikus volt!

Karneváli jelmez Velencében

Karneváli jelmez Velencében

 

A Szent Márk téren

Napóleon állítólag „Európa szalonjának” nevezte a díszes, elegáns megjelenésű Szent Márk teret, míg Petrarca úgy jellemezte, hogy „nincsen párja a földön”. A Piazza San Marco kezdetben csupán egy templom kertje volt, melyen egy kisebb csatorna (Canale Batario) vágott keresztül. A ma 56–82 méter széles és 175 méter hosszú, enyhén trapéz formájú Szent Márk tér története a 9. századig nyúlik vissza, amikor Szent Márk földi maradványait egy alexandriai kolostorból kicsempészte két hajós, ezért a város akkori védőszentjének, Szent Tódornak szerény bazilikáját valamivel távolabbra költöztették át. A 12. században tovább növelték a tér méreteit, további épületeket költöztettek át, illetve a teret átszelő csatornát betemették. Az átépítés módját jelentősen befolyásolta a bazilikának a Dózse Palotával egybeolvadó épülete, így lényegében a tér együtt bővült a templommal.

A Szent Márk tér folytatását a tenger felé Piazettának nevezik. Itt található a Libreria (mely a könyvtárnak és a Régészeti Múzeumnak ad helyet), valamint Szent Tódor és Szent Márk oszlopa is. A Szent Márk tér a maga nemében páratlan látványosság: a különböző művészeti stílusok keveredése ellenére (gótikus, bizánci, és neoklasszicista stílusok) harmonikus egységet mutat.

A bizánci stílusban épült Szent Márk-székesegyház

A bizánci stílusban épült Szent Márk-székesegyház

Velencei látogatásunkat a bazilikában kezdtük, a város főtemplomában, mely a bizánci építészet egyik legismertebb remekműve. A bazilika a dózsék kápolnájaként és beiktatásuk helyszíneként is szolgált, itt fogadták a pápákat, uralkodókat és a külföldi követeket. Ezért a város vezetése különös figyelmet fordított a díszítésre és az épület állapotának megőrzésére is. A székesegyház nemcsak impozáns külső megjelenését, de az évszázadok során felhalmozott műtárgyak és műalkotások kifogyhatatlan tárházát is elénk tárta. Számtalan látnivalót kínál a galérián kialakított múzeum, a kincstár, a kápolnák, a Pala d’Oro, a mozaikok és a szobrok, műtárgyak rengetege. A fényképezés szigorúan tilos volt, és a belépés is csak biztonsági kapun való áthaladást követően volt lehetséges.

 

A Dózse-palota

Kirándulásunkat a Dózse-palotával folytattuk, az olaszok Palazzo Ducalénak hívják Velence legjellegzetesebb és leghíresebb épületét, ami egy kisebb csoda a maga nemében, és ez érvényes a külsejére is és a belsejére még inkább. A gótikus világi építészet velencei remekében felbecsülhetetlen kincset érnek a város virágzása idején keletkezett monumentális festmények.

Lelkes bihari utazók a Dózse-palota előtt

Lelkes bihari utazók a Dózse-palota előtt

Számunkra hab volt a tortán, amikor a Dózse-palotából a Sóhajok hídján átsétáltunk a Piombi börtönbe, a korabeliek ezt biztosan nem így élték meg. A híd elnevezése Lord Byron romantikus írótól származik. A néphiedelem szerint a palotából a börtönbe kísért rabok hangos sóhaja volt hallható. A börtönről és a hídról számos rémtörténet olvasható, ami olyan romantikus íróknak köszönhető, mint például Victor Hugo. A valóság az, hogy a világon először Velencében 1660-ban szüntették meg a kínvallatásokat, és a kor embertelen börtönviszonyaihoz képest a Piombi meglehetősen humánus volt. Ezt Casanova is tanúsíthatta, aki maga is a börtön „lakója” volt néhány évig.

Velencei „utca”

Velencei „utca”

A lasagne Velencében akár egy film címe is lehetne, de leírni nem lehet azt a fenséges ízt, amit az omlós tésztájú olasz ételkülönlegesség evése közben éreztünk. Közben megtudtuk, hogy a velencei éttermi felszolgálónk egy romániai lány, az étterem tulajdonosa pedig kínai. A főnökasszony végig a vendégek között ült, és árgus szemekkel nézte „rabszolgáját”, amint az hol a vendégek rendelését vette fel, hol az utcára ugrott ki újabb vendégeket becsalogatni, majd visszapattant az étterembe, és kiszolgálta a már asztalnál ülőket. A szigorú matróna, ahogy lankadni vélte pincérnőjét, rögtön összevonta szemöldökét, de az egy óra alatt, amíg ott voltunk, többször szóban is megdorgálta. Rá kellett döbbennünk, hogy a csodálatos Velencéhez eme modernkori rabszolgaság is hozzátartozik. Talán azért is, mert megsajnáltuk honfitársunkat, engedelmesen kifizettük a fogyasztáson felül, fejenként felszámolt három és fél eurót, csak azért, mert az étterembe ülve fogyasztottunk.

Gondolások a Canale Grandén a Rialto hídról fényképezve

Gondolások a Canale Grandén a Rialto hídról fényképezve

Amikor hajóra szálltunk, és az szép lassan távolodni kezdett a vizek városától, szinte mindannyian kinn álltunk a fedélzeten, és gondolatban elhatároztuk, hogy ide még sokszor vissza fogunk térni. Mintha ezt megérezték volna a város távolodó fényei, még csábítóbban integettek búcsút nekünk. Velence a maga titokzatosságával örökre a szívünkbe véste magát.

Ez az örökre emlékezetes kirándulás nem jöhetett volna létre a nagyváradi Galatea Travel utazási iroda nélkül, és külön köszönet illeti Asztalos Krisztina idegenvezetőnket, aki türelmesen, végig mosolyogva kalauzolt bennünket.

Viszontlátásra Velence!

(vége)

Vad Zoltán