Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A galambetető férfi

A galambetető férfi ott állt a Billa áruház melletti placcon és etette a galambokat. Ami feltűnt, hogy ez a férfi nem is volt olyan figura, aki galambokat szokott etetni mifelénk. Mert mifelénk gyerekes anyukák, nagymamák, öreg, magányos nyugdíjasok etetnek galambot, mert ők ráérnek, s valamitől szükségük van erre. Ez a férfi, ott a galambsereg közepén, azonban egyáltalán nem felelt meg a galambetetők sablonjának. Elegáns volt, márkás öltöny, drága cipő, és valami csendes, mély szomorúság a szemében, valami, ami egy sebzett kutyára emlékeztetett. Muszáj volt figyelni ezt a férfit. Ahogy eteti a galambokat. Tördelte a Petru pékségtől vett pereceket és szórta oda nekik… körülötte meg nyüzsögtek a tollas kéregető madarak s taposták egymást a falatokért… A férfin látszott, hogy nagyon fáj neki valami. Úgy láttam, ezért is eteti a galambokat, mert a lelke mélyén valami nagy éhség tombol, valami, ami magába nyelte a jókedvét, a nyugalmát… Mert senki nem etet a Pierre Cardinjében koszos galambokat a Billa mellett, olyan szemmel, amiből sebzett kutyák sírnak kifele… És ahogy figyeltem, megláttam rajta a gyászt. Amikor az ember lelke fáj, de úgy, mint egy fájós fog…

Észrevette, hogy bámulom. És rámköszönt.

Visszaköszöntem. És közelebb mentem.

– Mikor temette el? – kérdeztem.

– Egy hete…– felelte, mintha régóta ismert volna, mintha teljesen természetes lett volna, hogy ezt megkérdezzem. – Már egy hete.

– Szülő?

– Feleség.

– Baleset?

– Rák.

A galambok némán tülekedtek. A perecdarabok, mint fényes csontszilánkok virítottak a kövön.

– Azt mondta – szólalt meg hirtelen a galambetető férfi a Gucci cipőjében –, azt mondta, hogy a lelke galambbá változik, ha meghal… Ilyeneket mondott ott a kórházban…Hogy galambbá változik a lelke. És felszáll az égbe… de majd mindig lerepül, hogy lássa, hogy jól vagyok és a lányok is jól vannak… Galambokat látott, mikor haldoklott. Hát gondoltam, adok neki enni kicsit…

A galambok tovább tülekedtek. Nyüzsgő, tollas, érthetetlen kavarodásban. Ettek ott az aszfalton. A Gucci cipős férfi pedig csendesen sírni kezdett. Ott, a placc közepén.

– Elnézést… de mióta meghalt, nem tudtam sírni… csak jártam ide, a galambokhoz…

– Ne szégyellje, hogy sír… – mondtam, és figyeltem a galambokat. – Ez az egyetlen borogatás most a sebére, ami úgy fáj…

Villamos zakatolt. Csöngetett. A galambok meg felrebbentek, csapatba, nagy félkört leróva, buta repülésben csattogtak a szmogos városi égbolt felé…

A guccis férfi nézte őket. Kezében egy fél perec, a szemében pár férfikönny.

A galambok pedig szálltak, szálltak, ki tudja, hova… igen, hát oda a magas egekbe, felfele…ahogy a haldokló asszony mondta.

– Köszönöm! – mondta a férfi és elindult a parkoló felé. Úgy tűnt, hogy egy galambalakú fényes árnyék lebegett felette, míg el nem érte az autóját.

Szőke Mária