Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A fordulat éve Romániában: 1947

A Párizsi békeszerződés aláírásáig (1947. február 10.) még reménykedtek eleink. Hitték, remélték, hogy a szovjet csapatok elmennek haza. Mások abban bíztak, hogy a négy nagyhatalom vezetői valamivel jobb, igazságosabb határt állapítanak meg, mint a trianoni. Volt is rá akarat az Egyesült Államok részéről, de a mi térségünk szovjet ellenőrzés alá került. Sztálinnak pedig szüksége volt Romániára és Bulgáriára.

A szövetségesek a jaltai konferencián (az előtérben, ülve): Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif Visszarionovics Sztálin   Fotó: Wikipédia

A szövetségesek a jaltai konferencián (az előtérben, ülve): Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif Visszarionovics Sztálin
Fotó: Wikipédia

 A királyság „eltörlése” és a népköztársaság kikiáltása azt jelentette, hogy a kommunisták most már bevezették a nyílt diktatúrát. 1947 őszére ugyanis a Szovjetunió és a Nyugat kapcsolata nagyon megromlott, elkezdődött a nyílt ideológiai háború. Baloldali pártok Nyugat-Európában is előre törtek. Ennek a hatását mi itt, Kelet- és Közép-Európában 1989 után tapasztalhattuk meg jobban. Ott még nem értik, hogy nekünk miért van annyi bajunk a szép és nemes baloldali eszmékkel.

A fasiszták és háborús bűnösök kézre kerítése és megbüntetése jó fegyver volt 1945 után, hogy a szovjetek megszállta övezetben üldözzék „a polgári elemeket”. Voltak azonban fázis-eltérések. Magyarország 1944. március 19-én német megszállás alá került. Az október 15-ei kiugrási kísérlet nem sikerült, már azért is, mivel a lakosság az 1919-es tapasztalatok alapján ismerte a kommunista tanokat, módszereket. A deportálások, a fél évig tartó hadszíntérré válás ellenére a magyar nép bírta az ellenállást a bolsevizálással szemben.

A szovjet megszállás ellenére az 1945-ös választásokat a Független Kisgazdapárt nyerte meg. Többséget szerzett a parlamentben, de csak kisebbségi kormányt engedélyeztek. Egy kis szerencsével talán választhatták volna a finn fejlődést vagy modellt. 1956-ban is, rövid ideig mintha Moszkva tétovázott volna, mit tegyen Magyarországgal? Az 1956-os forradalomban „emlékeztek” az 1944–45 és 1947 közötti demokratikus kísérletre. Mások az 1953–55 közötti időszak enyhébb diktatúráját kívánták vissza, az első Nagy Imre-kormány időszakát.

Az Annales-iskola történészeitől tudjuk, hogy a történelem bizony folyamat. A múlt kutatása akkor szolgálja a jelent, mai életünket, ha a történelmi fejlődésnek a folyamat jellege feltárása sikerül.

A román királyi udvarnak, I. Mihály királynak (1940–1947) és munkatársainak sikerült nagyon ügyesen megterveznie és kiviteleznie az 1944. augusztus 23-ai kiugrást a háborúból. Még a Moszkvában élő román kommunista ügynököket is meglepte a bukaresti államcsíny. Ana Pauker és társai nem bánták volna, ha a szovjet csapatok szabadítják fel az országot. Létezett azonban egy nemzeti kommunista vonal az országban. Lucreţiu Pătrăşcanu, egy neki tulajdonított mondás szerint először volt román, utána meg kommunista. Egyes történészek tagadják, hogy ezt mondta volna, de jellemzi az alakot. Elhíresült beszédet mondott Kolozsvárott 1945. június 13-án. Nem sokkal korábban tért vissza a román adminisztráció Észak-Erdélybe. Megvádolta a magyar közösséget, hogy nem akar beilleszkedni a román állam keretébe: „vannak hiú ábrándjaik, hogy Erdély határai nem véglegesek”. Biztatta a kincses városba visszatért egyetemi tanárokat, a román értelmiséget, hogy az országban a hivatalos nyelv a román, sem a közigazgatásban, sem a bíróságokon más nyelvet nem engedélyeznek. Ekkor még saját pártja is elhatárolta magát Pătrăşcanutól. (Volt az igazságügy-miniszternek egy 1946-os kolozsvári beszéde is. A megnyilatkozásait felhasználták, hogy eltávolítsák a politikai életből.)

A Kommunisták Romániai Pártján (akkor még így hívták) belül zajlott a kemény frakcióharc. A későbbi pártvezér, Gheorghe Gheorghiu-Dej figyelt Pătrăşcanu növekvő népszerűségére. Igazságügyi miniszter volt és az 1944. augusztusi államcsíny részvevője is. A „magyar kérdést” úgy oldotta volna meg, mint a csehszlovákok: kitelepítéssel, kiűzéssel. Azt hirdette, hogy a Bécsi döntés után három-négyszázezer magyarországi települt Észak-Erdélybe. Az állampolgársági ügyek rendezése a Magyar Népi Szövetség részére nagy erőpróba volt. Dél-Erdélyből jöttek át magyarok Észak-Erdélybe, és sokan elmenekültek 1944-ben, mint hasonló helyzetben 1919-ben is történt. Lakásaiknak hamar került gazdájuk, és ezek sokszor nem magyarok voltak.

Magyarországon és Romániában is voltak moszkovita kommunisták. A szovjet csapatokkal érkeztek vissza: Ana Pauker, Vasile Luca (Luka László – magyar származású), Teohari Georgescu. Gheorghiu-Dej pártvezérségéről Sztálin döntött: Romániában egy igazi román kell a párt élére – vélte. „Ana Pauker elvtársnő először is nő, másodsorban meg zsidó is.” Sajátos helyzete folytán Ana Pauker a kisebbségek felé fordult. Ghiorghiu-Dej és társasága számára az is probléma volt, hogy a párton belül sok a magyar és a zsidó kommunista. Észak-Erdélyben pedig ráadásul a magyar (is) hivatalos nyelv volt. Pătrăşcanu azzal vádolt meg egy banki tisztviselőt, hogy nem akarta kiszolgálni, mert románul szólalt meg. A belső harcokat folytató kommunistákat összekötötte a Iuliu Maniu parasztpárti vezérrel szembeni ellenszenv. Ebben az évben volt 70 éve, hogy letartóztatták és elítélték a Nemzeti Parasztpárt vezérkarát. A parasztpártok elfogadták volna a Marsall-segélyt, elítélték az osztályharcot és a proletárdiktatúra bevezetését. Amikor látták a fejleményeket, 1947. július 14-én illegálisan külföldre akartak szökni. Tervüket elárulták és szándékuk alkalmat szolgáltatott a politikai leszámolásra. Valószínű későre jutottak el oda, hogy a Gyulafehérvári Határozat betartásával, kulturális autonómiával lehetne csak megnyerni a magyar közösséget. A két világháború közti tapasztalat megosztotta a történelmi pártokat és politikájukkal nem volt alapja a történelmi megbékélésnek. Az észak-erdélyiek az általuk kiharcolt nyelvi jogokat szerették volna Dél-Erdélyben is bevezetni. Akkor még (az 1930-as népszámlálás szerint is) a városokban a többségi lakosság magyar volt.

A Magyar Népi Szövetség vezetői kétmilliós magyar közösséggel számoltak, ha nem is voltak annyian, de jelentős súlyt képeztek. A Szociáldemokrata Párton belül erős potenciállal rendezkedtek a magyarok. Sajnos Moszkva támogatásával a kommunisták e pártot is felszámolták: egyesítették a RKP-vel. Ez a mai nyelvre lefordítva a megszüntetést jelentette. Azok, akik nem árulták el a szociáldemokrata eszméket és a demokratikus baloldaliságot, a kommunista börtönökben és haláltáborokban találták magukat. A „két munkáspárt” egyesítésére már csak 1948-ban került sor. Akkor még ott volt a vezetésben a Gheorghe Gheorghiu-Dej-i szárny és Pauker-Luca csoport is. A király elűzése volt az a döntő mozzanat, amely jelezte, hogy Romániában kommunista diktatúrát vezettek be.

Némi fáziskéséssel hasonló folyamatok zajlottak le Közép-Európa országaiban. A Szovjetunió a jaltai konferencia (1945. február 4–11.) alapján is hihette, hogy az általa meghódított államokat jogosan birtokolja. Sokáig tanították felszabadulásként a szovjet megszállást, a diktatúrát haladó rendszerként. Sztálin egy elhíresült kijelentésével pontosan vázolta szándékait, a Moszkvában járt jugoszláv kormányküldöttség előtt (Milovan Gyilas): „Ez a háború elüt a múlt háborúitól: az elfoglalt területekre most ki-ki rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki a maga rendszerének szerez érvényt, amennyiben hadserege képes erre. Ez másképp el sem képzelhető!”

Churchill brit miniszterelnök látta előre a fejleményeket, és 1944. októberében próbált is tárgyalni, egyezkedni Sztálinnal és Molotovval. Csak Görögországot tudta a „szabad világ” számára biztosítani: a magyarok, csehek, lengyelek, szlovákok, horvátok, szlovének (Közép-Európa és a Nyugat-Balkán) is átkerültek a keleti övezetbe, ez pedig főleg azért volt igazságtalan, mivel nyugati keresztyének. A lengyeleket árulták el a legjobban, mert ők voltak a második világháború során először eltiport nemzet. Ebben bizony részt vállalt a Szovjetunió is. Az országot nyugatra tolták el. A döntő tényező a szovjet hadsereg volt. A Nyugat nem kezdhetett volna egy újabb háborút.

A Jaltai-rendszer jó negyvenöt évig érvényben maradt. Még Németország egy része is a szovjet-orosz gyarmatbirodalom része lett. Az úgynevezett szocialista országok elnyomott és leigázott népek voltak, és Sztálin (majd utódai) lett a gazdájuk.

A Nyugat az 1953-as berlini felkeléssel, a magyar ’56-tal, a lengyel nép megújuló lázadásaival, az 1968-as prágai tavasszal nem tudott mit kezdeni. A Brit Birodalom már nem a régi nagyhatalom. Az Egyesült Államok számára Közép-Európa egy távoli provincia. Ott voltak a távol-keleti problémák és a nem elhanyagolható külpolitikai események.

Érdekes, hogy az 1945–1947 közötti időszakban a megszálló szovjetek engedtek némi mozgásteret a polgári erőknek. Miért nem lehetett egy finnországi modellt kiharcolni, legalább a nyugati kultúrájú magyarok, csehek, lengyelek számára? Hol hibázott a Nyugat és hol hibáztak a mi politikusaink? Némi bátorság kell kimondani, hogy voltak, akik kollaboráltak.

Hodgyai Mátyás