Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A falu bolondjai

Régen valamennyi falunak meg volt a maga bolondja, sőt volt olyan település, ahol naponta több is rótta az utcákat, nyitogatta a házak kapuit. Általában nem voltak közveszélyesek, de mindegyiknek meg volt a maga hóbortja, ami megkülönböztette őket. Leggyakrabban azonban csak a „bolond” előnevet illesztették a keresztnevükhöz, amely meghatározta a közösségben betöltött státuszukat is. Ám hajdanában nem ellenséges és megalázó szándékkal tették ezt falutársaik, inkább a számontartás végett illették őket bárminemű ragadványnévvel.

Manapság, ha vannak is hasonló emberek, már nem figyel fel rájuk a közösség, a falvak bolondjai nem mennek kuriózumszámba. Csak úgy el vannak maguknak, kirekesztetten, magányosan. Ha van családjuk, talán annak tagjai gondot viselnek rájuk, ha nincs, elkallódnak, és valahol elhagyatottan megfagynak, vagy éhen vesznek. A mai világban már nem számítanak, nem képezik a közösség színfoltjait, nem jut nekik leves, ha házalnak vagy betévednek az udvarra. Inkább kolonc, nyűg és bosszúság mindenkinek egy ilyen személy.

a falu 1

A resti és a kaszinó a régi Mihályfalván

Pedig ha tudná a mai magába zárkózott ember, mit veszít, amikor kirekeszti magát a természetes környezetéből, abból, amelynek szerves része volt egykoron a kicsit „bajdora”, kicsit „lógós dongájú” falutársa, aki néha egy-egy jó szóért hálásan vigyorgott, közkívánatra bohóckodott, szeretett és ösztönszerűen ragaszkodott. Egyszerűen gyermeteg emberek voltak ezek. Ám a közösség, amely gondot viselt rájuk, úgy tette azt mindenkoron, hogy lehetőleg ne alázza meg az amúgy is szerencsétlen sorsút, sőt a gyermekeket is megdorgálták, ha túlzásba vitték például bolond Karcsi vagy bolond Kálmán kifigurázását.

Tán a falu közössége is szegényebbnek érezte magát, ha nem volt legalább egy ilyen esendő embere, akivel törődhetett, akit megetethetett, vagy megdorgálhatott, ha az netán túl sokat ivott valamelyik kurta kocsmában, akit felöltöztettek, ha vékonyszelek kezdtek fújni az ősz vagy a tél beálltával. Néha az utcabeliek bekvártélyozták az istállóba is, ha nem volt hol meghúznia magát. Ott az állatok melege megóvta a fagyhaláltól és napközben hol itt, hol ott tartották jól.

A múlt század közepe táján sok ilyen elesett ember élt Mihályfalván is, akikre lehetőségeik szerint, odafigyeltek embertársaik. Manapság tán még többen vannak, de számos teendőink mellett már nem látjuk meg őket…

Színes újságok és füstölgő kripták

Szinte valamennyien a falu bolondjai közül gumicsizmában vagy mezítláb, madzaggal átkötött lógós kabátban, kifakult cseszton sapkásan rótták az utcákat. A rafiaszatyor is fontos tartozék volt, abban hordozták az alamizsnát, na meg az olykor minden emberi fantáziát felülmúló „kincseiket”, amelyek kimerültek egy-egy színes cserépdarabban, rozsdás bicskában, vagy tollseprűben. De volt olyan is, aki nagydarab háziszappant hordott a három-négy számmal nagyobb kopott zakója zsebében, és előbbi nélkül egy tapodtat sem ment sehova. Olyan is volt, aki színes újságok, folyóiratok bolondja volt. Képeket ollózott ki belőlük, vagy csak éppen közszemlére tette eme pazarságait, némi kicsikart csodálatért cserébe. Az emberek tolerálták, tűrték őket, mókáztak velük, és teljesen természetes volt, ha némelyikük este felnyalábolta az ágyneműjét, és belakta az éppen nyitva talált régi kriptát a sírkertben. Reggel pedig szép komótosan vette a batyuját és hazament. Olykor, ha valakinek a temetőn keresztül vezetett az útja, láthatta a fel-felizzó cigarettaparazsat a füstölgő kriptában. Nagy riadalmat aligha keltett egy-egy ilyen eset, mert általában mindenki tudta, ki „lakik” ott éjszakai jelleggel. Az effajta „apróságok” fölött béketűrően és hamar napirendre tért a közösség.

a falu 2

Főutcai pillanatkép a múlt század elejéről

Karcsi esete a serpenyővel és a diófával

A hatvanas évek elején bolond Karcsi szinte mindennapos vendég volt azoknál a családoknál, amelyek nem a mezőn dolgoztak. Ahol ebédillatot érzett, oda előszeretettel be is nyitott és letelepedett az udvaron az árnyékba. Egy alkalommal az egyik háznál éppen akkor fogyott el a nagy vasserpenyőből a hagymás csirkeaprólék, de köret még akadt bőven, így a jó szaftos zsírba forgatott törtkrumplit egy kisebb serpenyőszerű edényben nyújtotta neki a ház asszonya. Ám Karcsi kikérte magának, hogy neki „szíp tángyírba” tegye az ételt, ne a béles sütőbe, és addig ismételgette ezt jó ízes érmelléki szójárással és jellegzetes csukló hangján, míg végül be kellett érnie a dunsztos üvegbe „tálalt” krumplival és a „kívül tágasabbal”. Ám voltak Karcsinak más viszontagságos történetei is. Többek között egyik hajnalon, amikor a mihályfalviak éppen a korai vonathoz igyekeztek, az egyik utcasarki vastag törzsű diófa „öléből” lehuppant az árokpartra. A sűrű nyögések-nyöszörgések és jézusmáriázások közepette Karcsi azzal szabadkozott, hogy csak elaludt a fán, és felettébb sajnálja, ha megijesztett valakit, majd kisvártatva újra eltűnt a lombok között.

a falu 3

Mihályfalvi utcarészlet a múlt század közepéről, amikor még nem voltak zárva a kapuk

Azonban volt néhány kiszámíthatatlanabb különce is a városnak, akikkel nem lehetett sem mókázni, sem jószívvel lenni. Ilyen volt Gyula is, a tehetséges hegedűs, aki fel-felkereste a névestés gazdákat és olyankor muzsikájával elsírta nekik, hogy Deres már a határ, őszül a vén betyár, de nem egyszer torkollott a nóta meg az ára nézeteltérésbe, így csakhamar kitették a szűrét mindenhonnan.

Csizma helyett kályhacső

Míg a hatvanas évek elején bolond Sanyi betűrt inggallérral télen-nyáron serényen mosakodott a kerekes kutaknál, addig a hetvenes évek első felében, a legnagyobb kommunista terror idején, Kálmán fennhangon énekelte a magyar katonai indulókat és a Kossuth-nótákat a mihályfalvi Fényes vendéglő nyári kertje előtt. Amíg fel nem tűnt valamelyik helybéli „milic” (rendőr) még nógatókra és hallgatóságra is talált. Ám Kálmánnak, akiről olyan legendák jártak, hogy a bécsi döntés idején a magyar hadseregben pilótaként szolgált, meg volt a magához való esze. Ha feltűnt a rezsim valamelyik kopója, azonnal átnyergelt a román himnuszra és még szalutált is hozzá. Eleinte be-bekísérték az őrsre, de sokra nem mentek vele. Idővel a vörös tányérsapkás, orosz komiszárokra hajazó milicek is csak legyintettek az alacsony félnótás, katonazubbonyos, mintegy három számmal nagyobb bakancsot viselő figurára. Ám idővel ez a bakancs is leszakadt a lábáról, és mivel nagyon fázott, jól cinezett kályhacsövekben masírozott a főutcán. Ezek a könyökcső-lábbelik aztán akkora zajt vertek éjszakánként, amikor egy-egy ideiglenes szálláshelye felé „igyekezett”, hogy mindenkit felébresztett amerre csak elhaladt. Azonban hiába voltak bádogból, hamar „elnyűtte” azokat. Majd valaki megszánta egy pár gumicsizmával, ami kitartott tán élete végéig is. Amikor egy napon örökre eltűnt a Fényes elől, hosszú időre magával vitte a mosolyt is az arra járók arcáról, bár mind a mai napig emlegetik még azok is, aki sohasem ismerték őt.

a falu 4

A Morgó-liget a negyvenes években (A régi fotográfiák az Érmellék 2009 Fotóklub gyűjteményéből származnak)

Pál néni, a kaszinó és a resti

A Morgó-ligetben egy padon üldögélve töltötte napjait a hatvanas évek elején a mindenki Pál nénije. Nagyon öreg volt már, hajlott hátú és magányos. Néha a Kis utcán „vendégeskedett” vagy melegedett, ha már hűvösebbek voltak a napok. Pál néni kilencven felé járt és fényes időkről mesélt. Úri vacsorákról a restiben, kaszinóbeli dámákról, rózsákról, kaméliákról. Ha egy ismerős asszony elment mellette és meg-meghívta egy kis meleg levesre, útközben azzal szabadkozott mindig, hogy a resti vagy a kaszinó még nem nyitott ki, így kénytelen elfogadni a meghívást. Pál néni aztán egy napon beleszenderedett a nagy fényességbe, ahonnan jött, és ahová tartozott. Csak az üres ligeti lóca maradt utána.

Ma is vannak Karcsik, Kálmánok és Pál nénik is, csak nem látni őket a sok fontos teendőtől. A kapuk zárva vannak, a kutyák hamisak és a térfigyelő kamerák szemei is a betolakodókon függnek. A falvak bolondjainak létjogosultságukat tönkretette a rohanó és bűnöző világ. Életterük lassan beszűkült, elfogyott. Nélkülük viszont szegényebbek lettünk, hisz ők voltak a mi görbe tükreink is.

Sütő Éva