Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A boldogság tibennetek van

Interjú Szaladják Taikyo Istvánnal, Balázs Béla-díjas filmrendezõvel

Szaladják Taikyo István

Szaladják Taikyo István

– Filmrendezõ és zen-gyakorló. Nincs ellentmondás a kettõ között?

– A filmezés egy sajátos belsõ munka, aminek a következménye a külsõ munka. A filmezést nem lehet mások nélkül, de belsõ munka nélkül sem lehet mûvelni. Belsõ munka nélkül nincs semmi.

– Mióta gyakorolja a zent, és hogyan találkozott ezzel a szellemiséggel? Lehet-e gyakorlásról beszélni, vagy ez inkább egyfajta filozófia?

– Ez csak gyakorlás. Valójában van egy elméleti háttere, de az elméleti háttér a gyakorlásból adódik, itt az elsõdleges lépés a gyakorlás. A gyakorlás nélkül nem is lehet érteni az elméleti hátteret. Az egész buddhizmusra igaz, hogy bárki, aki a buddhizmusról valamit is mond, hogyha nem gyakorolja, akkor nem tudja, hogy mirõl beszél… Egyébként ez egy nagyon egyszerû tanítás, és végsõ soron a buddhizmus nem vallás. Van olyan jellegû megjelenési formája, ami vallásosnak tûnik, de a végsõ tanítás az egyáltalán nem vallás, hanem egy gyakorlati út arról, hogyan jutunk el önmagunk legmélyéig, a legmélyebb önvalónkig. A zen a buddhizmushoz kötõdik, de valójában túlmutat a buddhizmuson és mindenféle valláson. Ez egy tiszta út, ahol mindenki megõrizheti, ha akarja, a vallását, amiben felnõtt, amiben hisz, amit követ. A zen közvetlen tapasztalás, túl a szavakon és a fogalmakon, ha úgy tetszik: „Istent szemtõl szembe látni.” Azt kell mondanom, hogy gyakorlás és e nélkül a megvalósítás nélkül nem létezik zen, sem pedig buddhizmus.
Gyakorolni olyan 15-16 éve gyakorlom, a találkozás meg valójában egy hosszú út… Az elsõ mesterem Hamvas Béla volt, az õ a életmûvébõl az a következtetés adódott, hogy kell egy konkrét, gyakorlati út. Elkezdtem ezt keresni. Elindultam erre is, arra is, de közben elolvastam minden szent szöveget, amelyhez hozzá lehetett férni – a Bibliától kezdve az iráni vallási szövegekig, ez volt számomra a legkézzelfoghatóbb. A buddhizmusban mindig az a kulcskérdés, hogy mit kell tennem. Mi a konkrétum? Mert nagyon szép elméleteket lehet gyártani, hogy az élet így, meg az élet amúgy, de mit kell tennem például egy konkrét helyzetben? Arra akartam választ kapni, hogyan szabaduljak meg attól a zûrzavartól, ami a tudatomban van, hogyan szabaduljak meg ettõl a rettenetes sok gondolattól, ami terhel, hogyan lehet megszabadulni a fájdalomtól, kétségbeeséstõl, bánattól, félelemtõl, aggodalomtól, ami elveszi a szabadságunkat. Nem arról van szó, hogy nem kell gondolkodni, tehát az egy félreértés, hogy juj, nem gondolkodunk. Az a valódi kérdés, hogy az a gondolat honnan jön, milyen mélységbõl érkezik. Magyarán: egy nagyon konkrét gyakorlati útról van szó, ami a hétköznapi életben is használható.

– Sokan hajlamosak misztifikálni a buddhista irányzatokat. Annak alapján, amit eddig elmondott, ennek nincs valóságalapja?

– Abból a szempontból nincs valós alapja, hogy ez gyakorlati út. Viszont a tapasztalat már elvezethet a misztikumhoz, legalábbis az európai értelemben vett misztikumhoz, de azt kell mondanom, hogy az a misztikum nem misztikum, hanem maga a realitás. Tehát valójában a misztikum és a realitás között nincs különbség. Addig van különbség, ameddig az ember a hétköznapi életet gondolja realitásnak, és amikor belép ebbe a misztikus realitásba, akkor rájön, hogy az a valódi realitás, illetve inkább azt mondanám, hogy az élet, amit élünk, maga a misztikum. Nincs más. Ez maga az élet, és ez transzcendens úgy, ahogy van. Nem kívül meg máshol van ez a transzcendencia, hanem minden egyes pillanatban itt és most.
A zen gyakorlása, és itt a lényeg is, megmutatja, hogy a dolgokat hogyan tartjuk Egységben, hogyan találjuk meg az Egységet. Ez az Egységnek az útja, nem pedig a kettõsségé. Amikor húzok egy határt, hogy vagyok én és van a világ, vagyok én és van az Isten, vagy vagyok én és van a társadalom, abban a pillanatban én egy tévedésben élek, ugyanis ez nem két különbözõ dolog. Nem kettõs. Itt nem lehet elválasztani a dolgokat egymástól. És attól kezdve, hogy az ember ezt megtapasztalja a kettõsség világából, ez misztikum, az Egység világából pedig ez a természetes. Tulajdonképpen a keresztény szenteknek, és ezt nagyon fontosnak tartom, van tapasztalatuk az Egység (Unio Mystica) világáról. Az más kérdés, hogy más a fogalmi rendszere a kereszténységnek és a buddhizmusnak, mégis ugyanarról beszélnek. Példának okáért az a belsõ út, amit az ember a gyakorlás által végigjár, ugyanaz, mint amit Keresztes Szent János leír a könyvében. A zen gyakorlása során is ugyanazokon az állapotokon megyünk át. Ezt egy az egyben fel lehet ismerni, mert mindannyian emberi tudattal rendelkezünk, az mindenhol ugyanaz, a gyakorlás során csak a fogalmi rendszer tûnik el, de az állomások, a nehézségek ugyanazok lesznek.

– Mondhatjuk azt, hogy a buddhizmus és a kereszténység nem egymást kizáró fogalmak, tehát ez az ellentét kreált?

– Ez teljességgel így van, ez az ellentét kreált, csak fogalmi megértésbõl fakad. Azt szoktam mondani, hogy amikor elindulunk egy úton és föl akarunk jutni a hegy csúcsára, akkor elindulunk a hegy aljáról. Ám nem látjuk azt, aki a hegy másik oldaláról megy, mert a hegy eltakarja. Amikor már a csúcshoz közeledünk, amikor már majdnem ott vagyunk, akkor pillantjuk meg, hogy jön valaki szembe. S amikor felérünk a csúcsra, akkor rájövünk, ugyanazt a hegyet másztuk meg, hogy csak egy csúcs van, nincs több.

– Vezet egy gyakorló közösséget is Magyarországon. Hogyan került Nagyváradra?

– Egyik filmemet meghívták ide Váradra, és ezáltal ismerkedtem meg Rencsik Imrével, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központ vezetõjével. Innentõl kezdve Imrének kellene átadnom a szót, de nagyjából úgy néz ki a dolog, õ azt gondolja – és ezért lehetek itt –, hogy ebben a mai világban, ahol szétszórtság és zûrzavar uralkodik, a dolgokat rendbe rakni csak egy belsõ úton lehet. Ez a belsõ út vagy a kontempláció, szemlélõdõ ima – aminek gyakorlására a Posticumban szintén van lehetõség –, vagy a meditáció, tehát ezek végsõ soron szintén ugyanazok, csak a kifejezések mások. Ez az út a csend útja. Tehát mindenkinek fölhívnám a figyelmét arra, hogy a fogalmi rendszerek eltérése ne téveszsze meg, mert ezek csak fogalmak, csak szavak, nem mások, mint magának a tapasztalatnak a tükrözõdései egy kulturális vetületben vagy egy emberi karakternek a vetületében, de a tapasztalat ugyanaz.

– És mit jelent az ön számára a filmezés? Van-e olyan szándéka, hogy ezúton adja át a tapasztalatait?

– A filmezés nekem nem más, mint egy tapasztalatnak az átadása, az én belsõ tapasztalataimnak az átadása, ha úgy tetszik. A filmjeim nem hagyományos értelemben vett filmek, hanem mozgókép segítségével elmondott tanbeszédek vagy tanítások – vagy legalábbis belsõ keresések, amelyeknek talán van eredménye. Példázatok. Mint ahogy a Bibliában példázatokban beszélnek, csak akkor a szóbeliség volt a kor nyelve, a mai kor nyelve pedig a képi nyelv, a mozgóképnek a nyelve, és én a mozgókép nyelvének a segítségével hoztam létre példázatokat. Tehát ebben az értelemben a filmjeim szakrális filmek.

– Dolgozott többek között A Hídemberben…

– Ez egy szakma, és nekem akkor kapcsolataim voltak, és hívtak. Hozzá kell tennem, hogy Kardos Sándorral, aki A Hídembert fényképezte, most is együtt tanítunk, közösen vezetünk osztályt. Kardos Sándor mélyen spirituális ember, aki héberórákra jár, hogy tanulmányozhassa a Bibliát, a Református Egyetemen bibliaórákra jár, tehát egyáltalán nem véletlen ez a kapcsolódás.

– A kommerszebb filmekben való részvétele segíti abban, hogy elkészítse a szakrális filmjeit?

– Nem emlékszem arra, hogy kommerszebb filmekben dolgoztam volna. Ha A Hídembert gondolja annak, akkor mondhatjuk ezt, de egyébként nem. Végsõ soron, hogy visszatérjek a beszélgetésünk elejére, minden szakrális. Itt nincs különbség, tehát nincs az, hogy valami szakrális vagy profán. Egység van. Itt az a kérdés, hogy neked mi a tudatállapotod, tehát honnan nézed a dolgokat. Hogyha a kettõsségben vagy, akkor bármit lehet dicsérni is, meg elkárhoztatni is, de ha Egységben nézed, akkor csak szent van.

– Akit érdekel ez az út, hogyan léphet kapcsolatba önnel? Vannak esetleg nyilvános elõadásai?

– Azért nincsenek nyilvános elõadások, mert ez egy gyakorlati út. Valójában a gyakorlatot körülbelül harminc perc alatt el tudom mesélni, és onnantól kezdve mindenki elindul a maga belsõ útján. Ebbõl a szempontból kicsit olyan vagyok, mint Andrej Tarkovszkij filmjében Stalker – egy vezetõ, magyarul –, ha látom, hogy valakinek problémája van, vagy elakadt, esetleg kérdez a gyakorlattal kapcsolatban, akkor én tudok segíteni neki, hogy most innen jobbra vagy balra kell mennie, de valójában itt mindenki saját maga járja ezt az utat. Hozzáteszem, ez nem individuális út abban az értelemben, hogy nem azt jelenti, kizárjuk a többi embert, csak önzõen magunkra gondolunk, hanem éppen oda akarunk eljutni, hogy a többi embert segíthessük. Bármi, ami kizár ilyen vagy olyan ok miatt, nem lehet egyetemes.
Amikor ebbe az Egységbe (Unio Mystica) belép az ember, onnantól kezdve nincs kétség, hogy össze vagyunk kötve egymással, és az a fajta együttérzés és szeretet sokkal mélyebben nyilvánul meg az emberben, mint a hétköznapi életben a szeretetnek nevezett jelenség. Ez a szeretet teljesen érdek nélküli, nincsenek feltételei.

– Szeretlek, mert szeretlek?

– Igen. Önmagáért van, és meg kell mondanom, hogy ez minden emberi lénynek az alaptulajdonsága. Egy olyan tudattal rendelkezünk, ami a lényünk mélyén található, és aminek tulajdonsága ez a fajta szeretet, együttérzés és figyelem. Hozzá kell tennem: a boldogság, mint ahogy Jézus mondja, a menynyeknek országa, tibennetek van, szintén alaptulajdonság. Mindenki rendelkezik ezzel a tudatossággal, ezzel a tudattal. Az más kérdés, hogy a fájdalmak meg a nehézségek ezt nagyon gyakran lefedik, vagy más szóval az Ego, az Én lefedi ezt a szépséget, de a lényünk mélyén ott van, és nekünk semmi más dolgunk nincs, mint csupán ismét felszínre hozni, illetve lebontani annyira az Ént, hogy ez a fény megjelenhessen.
Fried Noémi Lujza

Zen-gyakorlás
Hétfõ: 18–19.30
Kedd: 7–8.30 és 18–19.30
Szerda: 7–8.30
Helyszín: Posticum Kulturális és Ifjúsági Központ (Nagyvárad, Nagyatádi Szabó István, mai nevén Teiului utca 26. szám); elérhetõségek: 0259/431-398, info@posticum.ro.