Nagyvárad, Kapucinus utca (ma Traian Moşoiu) 10. sz. (0359)467-222 reggeliujsag@gmail.com rss twitter Facebook Follow us:

A boldogság kulcsa a hontalanságban

Életről, boldogságról, a modern kor kihívásairól, illetve az idős és fiatal generációk közötti szakadékokról beszélgettünk hazalátogatása alkalmából a nagyváradi szülészet egykori vezetőjével, DR. SZATMÁRY F. PÉTER szülész-nőgyógyásszal, közel száz publikált tudományos cikk szerzőjével, aki 1988-ban költözött ki a magyarországi Pápára, ahol jelenleg, hetvennégy évesen is praktizál, magánrendelőt vezet, ahol gyakran erdélyi páciensek is megfordulnak, s aki töretlen lelkesedéssel tanul és soha nem szűnő szeretettel gondol vissza szülőföldjére.

– Negyed évszázad elteltével is otthonának tekinti Nagyváradot?

– Ez a 21. század megbolygatta a társadalmat, nemcsak európai szinten, hanem az egész világon, és az embereknek igen gyakran fel lehetne tenni a kérdést, hogy neked hol van otthonod? Ahol az ágyad van? Ahova ahhoz mész vissza, akit a legjobban szeretsz? A ma emberének nagyon erős azonosságtudata kell legyen ahhoz, hogy el tudja viselni, hogy bizonyos kérdésekre nem tud konkrét választ adni, mert nem akar megbántani senkit. Én ezért tudom elviselni, hogy ha a klasszikus meghatározást vesszük, hogy hol a haza, akkor nekem se itt, se ott nincs. Otthonom van Pápán. De a hazámat azt én elvesztettem. Váradra mégis – úgy érzem – hazajövök.

– Mit jelent ön számára az azonosságtudat?

– Az embernek kell hogy legyen egy erős önmeghatározó énje ahhoz, hogy a mai világban ne essen kétségbe. Az én fogalmaim szerint ez négy elemből áll: első az istentudat – tudd azt, hogy van Isten, vagy fogadd el és ismerd el mások előtt is, hogy ateista vagy –; a másik a nemzettudat; a harmadik a családtudat; a negyedik pedig a hivatástudat. Ha ez a négy megvan egy emberben, akkor én azt mondom, hogy az az ember egyenes gerincű, aki nem hajladozik annak megfelelően, hogy merről fúj a szél, és egyáltalán: van egy véleménye a világról és környezetéről.

– Ebből a szempontból mennyire tudatosak a mai emberek?

– Én azt látom, hogy a ma emberének nincs istentudata. Nem lehet vele elfogadtatni, hogy van egy Isten, de nem is ateista, mert azt se tudja, mi az. Nincs is mihez viszonyítania. Az Európai Unió alkotmányából is kivették a „keresztény” szót. Hollandiában például nemrég betévedtem két templomba, ahol kocsma működött.

Nemzettudat a legtöbb országban van, Magyarországon azonban a nagy tömegekben nincs. Ez valószínűleg azért is van, mert 1956 óta kivették az iskola programjából azt, hogy külön tantárgyként tanítsák Magyarország történelmét. Ez azért bántó, mert a mai fiatalok zöme nem tudja, hogy mire legyen büszke.

A családtudatról egyáltalán nem szól a mai világ, hanem a szingliségről, az azonosneműségről, a valósítsd-meg-önmagad filozófiáról, és én mint nőgyógyász azt látom, hogy 40 éves korukban felébrednek a hölgyek, hogy egyedül maradtak, nincs gyerekük és lehet, hogy ebben a korban már nem is lehet. Akkor jön a lejtő, a nyugi-tabletta, a barátok hiánya, a jó szó keresése, akkor jön az, hogy nincs hová menni. A család egy szent dolog, amihez az ember tíz körömmel kell hogy ragaszkodjon.

Végezetül a szakma – ha az ember hivatásként csinálja – soha nem nyűg. Én most 74 éves vagyok és dolgozom kórházban és magánrendelőben – szülést vezetek, műtök, és nem esik nehezemre. Ha pedig hazamegyek, leülök és tanulok, vagy anyagot gyűjtök egy következő kongresszushoz.

– Hosszú ideig a fővárosban dolgozott, mielőtt a nagyváradi szülészetre került volna.  Elmesélné, hogy történt ez, és milyen volt a hazatérés?

– A történet ott kezdődött, hogy – még szakvizsga előtt – az egyik bukaresti professzorom, Dan Alexandrescu, akit második apámként tiszteltem, meghívott három román kollégámmal együtt, hogy alapítsuk meg az Anya- és Csecsemővédelmi Kutatóközpontot a fővárosban. Hosszú ideig ott dolgoztam és 1974-ben tértem csak vissza Váradra az egészségügyi igazgatóság akkori vezetőjének felkérésére. Akkor nősültem és könnyen igent mondtam a felkérésre, mert nem is terveztem, hogy Bukarestben öregedjek meg. Haza akartam hozni és itthon kamatoztatni tudásomat. Érettségi után, nagyon fiatalon, 16 évesen lettem orvostanhallgató Marosvásárhelyen és 22 évesen már orvos voltam, úgyhogy számomra ez a ’74-es visszaköltözés igazi hazatérés volt, amikor igazán magamhoz ölelhettem ezt a várost, és úgy éreztem, Várad is magához ölel engem.

– Mesélne nekünk a váradi szülészeten végzett munkásságáról?

– A Bukarestben megkezdett főmunkámat már Váradon fejeztem be, s itt jelent meg főszerzőként jegyzett tudományos cikkeim zöme is. Nemzetközi kongresszusokon utólag visszahallottam román kollégáktól, hogy amikor Váradon voltam, ez volt az ország első számú szülészete, s az annak idején megírt cikkeim útmutatónak bizonyultak a szakmai protokollok tekintetében, hiszen akkoriban robbanásszerű fejlődésnek indult az orvosi technológia, amivel lépést kellett tartani.

– Milyen technikai újítások jelentek meg akkoriban?

– Akkoriban lehetett letenni a fatölcsért, amivel nagyon régen hallgattuk a magzat szívét az anyja hasában, és kezdtek bejönni az ultrahangkészülékek és különböző gépi eszközök, amiket én az Amerikai Baptista Egyházon keresztül elsőként szereztem be az országban. Romániában például nekem volt először ultrahangkészülékem, és emlékszem, hogy Bostonból jött egy kolléga és három napon át reggeltől estig tanított a használatára. Akkoriban jött az a bizonyos CTG készülék is, ami a gyerek szívhangját és a méh izomtevékenységét méri. Tulajdonképpen akkor kezdődött a szülészet modernizációja.

– Manapság hol tart a tudományos fejlődés?

– Ott tartunk, hogy az embernek csak pénze kell legyen, hogy  megvegye azokat az iszonyú drága készülékeket, amik az orra elé viszik azt, amit az életben nem gondolt volna, hogy látni fog – három dimenzióban, négy dimenzióban, kinagyítva, megforgatva. Egyszerűen hülyegyerek kell legyen valaki, hogy ne vegye észre, mi a beteg baja.

– Nincsenek negatív hatásai is ennek a fejlődésnek?

Minden jónak megvan a rossz oldala. Nemrég találkoztam egy Németországban dolgozó orvossal, aki azt állította, hogy nem is kellett volna elvégeznie az orvostudományi egyetemet ahhoz, hogy dolgozzon. Ott ugyanis úgy működik a rendszer, hogy a beteg elmegy az orvoshoz, elmondja a tüneteit, az bevezeti az adatokat a számítógépbe, amely kiadja a diagnózist és receptet is nyomtat hozzá. Erre azért mondom, hogy hátrányt jelenthet, mert megszűnhet a beteg-orvos kapcsolat. Ez egy olyan kérdés, amelyet orvosetikai szempontból körül kéne járni. Jó-e ez valakinek, tényleg errefelé kell-e haladni? Mindenesetre ez nem az én generációm stílusa, és remélem, hogy a ma végzett generációnak sem lesz az.

– Kérem, mondjon néhány szót arról a generációról, amelynek tagjai önnel együtt dolgoztak Váradon.

– Én már annak idején is nagyon büszke voltam a csapatra, amelyet összehoztam itt, mert nem ezt örököltem, mikor ’74-ben Váradra kerültem. Közülük sokan meghaltak vagy elmentek azóta, de néhányan még itt dolgoznak, mint például Kricsfalussy László vagy Szűcs Zoltán.

– Milyen volt akkoriban az orvosképzés Erdélyben?

– Mi, akik Erdélyben nőttünk fel, már az egyetemen megtanultuk, hogy kétszer annyit kell dolgoznunk ahhoz, hogy érvényesüljünk, mint a többségi nemzethez tartozók. Nem volt ez nehéz, de megdolgoztunk érte. Ugyanakkor voltak olyan tanáraink, akik a lexikális tudás mellett valami, sorok közt ki nem mondott, le nem írt tudást is adtak nekünk, ami ahhoz kell, hogy ember legyen valaki, függetlenül a foglalkozásától.

Az én egyetemi professzorom például egy olyan európai műveltségű valaki volt, aki nyaranként kivitt minket Snagovra külföldi orvosi irodalmat olvasni és fordítani, és hetente legalább három komolyzenei koncertet meghallgattatott velünk Bukarest három legnagyobb koncerttermében, és egyszer színházba is mentünk, majd megbeszéltük a dolgokat. Nemcsak orvost, hanem tudatosan erdélyi magyar értelmiséget neveltek ki belőlünk Marosvásárhelyen is. Nem bántak velünk lekezelően, hanem úgy, mintha saját gyermekeik lettünk volna. Vizsgákon tételhúzás előtt arról is számot kellett adni, hogy ki milyen irodalmat olvasott – és nem szakirodalmat. Az ilyen szellemű tanárok koptak ki manapság az oktatásból.

– Azon évek alatt, amiket Váradon töltött, milyen volt az együttműködés a magyarországi kollégákkal?

– Váradra érkezve a professzorom és Popa doktor segítségével kialakítottam egy olyan kapcsolatot, amivel abban az időben, amikor csupán kétévente lehetett átmenni Magyarországra, mi minden esztendőben átmehettünk Debrecenbe – tanulni. A debreceniek is átjártak hozzánk, szintén tanulni, mert míg nekik kétezer szülésük volt egy évben, addig nálunk ötezer volt, tehát nagyobb volt a tapasztalatunk. A császármetszést itthon húsz perc alatt végeztük el, ők meg ott egy óráig húzták az időt, mert nem volt gyakorlatuk. Fogót tenni is tőlünk tanultak meg. Ők viszont piszkosul fel voltak szerelve, sokkal modernebb készülékeik voltak, mint nekünk, és elmehettek minden külföldi kongresszusra. Szóval rengeteget tanultunk egymástól.

– Ehhez képest milyenek a fiatalabb generációk, és milyen a viszony a magyarországi kollégákkal napjainkban?

– Nekem fáj az ott (Pápán – szerz. megj.), hogy huszonöt év után sincs egyetlen igazi barátom sem, mert más nyelvet beszélünk, mások az érdeklődési köreink. Amikor mi, erdélyiek, partiumiak összetalálkozunk és elkezdünk beszélgetni, annak se eleje, se vége nincs, Magyarországon viszont manapság vidéken nehezen találni egy olyan embert, akivel könyvekről, irodalomról el lehessen diskurálni. Ugyancsak nehéz a kollégákkal is egy hullámhosszra kerülni, mert ők már az ’56 utáni periódusban éltek. Ahhoz ugyanis, hogy ’56 még egyszer ne történhessen meg, két dologra volt szükség: egyrészt elvenni a magyarságtudatot – és ez a történelemtanítás megszüntetésével tökéletesen sikerült is –, másrészt adni a pénzt, vagyis az agár elé a nyulat, ami után lehet futni. És futottak is. Nekünk itt Erdélyben és a PArtiumban annyiban volt jó, hogy mi nem a pénzre hajtottunk, mert nem is lett volna értelme.

– Miért döntött úgy, hogy Magyarországra költözik, miután Váradon ilyen kiváló munkát végzett?

– Amikor arra a következtetésre jutottam, hogy elmegyek és bejelentettem ezt az igazgatómnak, Popa Janinak, akkor mind a ketten sírtunk. De nem volt más választásom. Akkor volt kétszázezer ember, akit ide behoztak és minden megváltozott. Idegenné lettem a saját fészkemben és ez volt a fő ok, amiért elmentem. Volt családi része is a problémának – a gyerekeim féltése. Mindenesetre túl erős egyéniségnek gondolom magamat ahhoz, hogy ezt akkor kibírtam volna azzal a kilátástalansággal, hogy ez soha a büdös életben nem fog megváltozni. Elvették tőlem a gyermekkoromat, Nagyváradot, és elvették tőlem az egyetemi éveimet is. Marosvásárhelyre se tudok visszamenni, mert az már nem az a Marosvásárhely, nem az az egyetem. A portás már nem jó napotot köszön nekem, és senki nem akar jó napotot köszönni. Én nagyon tisztelem és szeretem azokat, akik mindennek ellenére itthon maradtak. Úgy érzem, hogy ellopták tőlem az ifjúságomat, de ezért nem az utca embere felelős. Én ettől még nagyon szeretem és tisztelem a román embereket, mert tudják, hogy románok és tudják, hogy van Isten. És ez a két tulajdonság számomra tiszteletre méltó.

– Huszonöt év távlatából is úgy érzi, helyesen tette, hogy kiköltözött, illetve boldog-e Pápán?

– Úgy érzem, hogy jól tettem, de szerintem kevés ember van, aki tudatosan boldog. Ennek sok összetevője van, és megint oda jutok, hogy ha az embernek van egy identitástudata, és van mellette egy olyan első számú személy, akit szeret, illetve gyerekei, akik sikeresek, akkor az maga a boldogság vagy legalábbis boldogságközeli állapot. Én ebben az állapotban vagyok, mert nem élek azon a Váradon, amit még volt szerencsém 1974-ben megismerni és amit már soha nem fogok visszakapni. Gondolatban azonban nagyon sokat vagyok itthon, és szívesen nyújtok segítséget mindazoknak, akik itthonról megkeresnek, akár személyesen, akár telefonon.

Szombati-Gille Tamás